Gyertya a szélben – Egy magyar orvosnő vallomása a rendszerváltás árnyékában
– Nem! Ezt nem teheted velem, anya! – ordította Gergő, miközben az ajtó csapódott mögötte. A hangja még sokáig visszhangzott a szűk folyosón, mintha minden falba be akarta volna vésni a dühét. Ott álltam, remegő kézzel a kilincsbe kapaszkodva, és csak egy gondolat zakatolt bennem: hogyan jutottunk idáig? Hogy lettem én az ellenség a saját fiam szemében?
Azt mondják, az ember élete egy pillanat alatt fordulhat fel fenekestül. Nálam ez a pillanat nem egy tragikus baleset vagy egy váratlan betegség volt, hanem egy családi vacsora egy szürke novemberi estén, amikor minden kimondatlan szó egyszerre tört felszínre. De hogy megértsétek, hogyan jutottam idáig, vissza kell mennem az időben – egészen a fiatalságomig.
A nevem Szabó Júlia. Hatvankét éves vagyok, orvosnő Budapesten. De valójában mindig is vidéki lány maradtam: egy aprócska borsodi faluban, Tiszabercelen nőttem fel. Apám tanító volt, anyám postás. Szigorú, de szerető család – legalábbis ezt hittem sokáig.
A hetvenes évek végén, amikor felvettek az orvosira Debrecenbe, apám azt mondta: „Júliám, sose feledd, honnan jöttél. A tudás felelősség.” Akkor még nem tudtam, mennyire igaza lesz.
Az egyetem után visszamentem Tiszabercelre körzeti orvosnak. Ott ismertem meg életem szerelmét, Farkas Andrást – ő volt a helyi tanácselnök fia. András csendes volt és mély érzésű, de valami mindig ott lappangott benne: megfelelni akarás az apjának, aki sosem dicsért meg senkit. Hamar összeházasodtunk, és megszületett Gergő fiunk.
A nyolcvanas évek közepén azonban minden megváltozott. Egyik este András apja – Farkas Lajos bácsi – átjött hozzánk. Leült az asztalhoz, és halkan azt mondta:
– Júlia, tudom, hogy segítesz a falusiaknak. De mostantól óvatosabbnak kell lenned. A tanácsnál szóltak: túl sokat beszélsz a rendelőben politikáról.
Megdermedtem. Akkoriban már mindenki tudta: aki túl sokat kérdez vagy panaszkodik, azt előbb-utóbb „elviszik”. Én csak annyit mondtam:
– Én csak azt mondom el nekik, amit látok: hogy nincs gyógyszer, hogy a gyerekek éhesek…
Lajos bácsi arca elsötétült.
– Nem érted? Ha nem fogod be a szád, baj lesz. És nem csak neked.
Aznap este András rám sem nézett. Másnap reggelre eltűnt otthonról. Két nap múlva jött haza – részegen. Soha nem kérdeztem meg tőle, hol volt.
Egy hét múlva beidéztek a rendőrségre. Egy ismerős hang fogadott az irodában: Kerekes Zoltán hadnagy – gyerekkori barátom apja.
– Júlia – mondta halkan –, valaki jelentést tett rólad. Azt írják, rendszerellenes kijelentéseket teszel.
– Ki? – kérdeztem remegve.
– Nem mondhatom el… De vigyázz magadra.
Hazamentem, és András ott ült az asztalnál. Nem nézett rám.
– Te voltál? – suttogtam.
– Muszáj volt – válaszolta fojtott hangon. – Ha nem én… akkor más. És akkor mindannyiunknak vége.
Aznap este összepakoltam Gergőt és elmentem anyámhoz Nyíregyházára. Ott kezdődött száműzetésem évei.
Anyám sosem kérdezett semmit. Csak annyit mondott:
– Az asszony dolga tűrni. Majd elmúlik.
De nem múlt el. Gergő nőtt, én dolgoztam a kórházban éjszakánként, nappal tanultam tovább. Az emberek suttogtak mögöttem: „Az a Szabó-lány… biztos csinált valamit.”
A rendszerváltás után visszatértem Budapestre. Új életet kezdtem: szakvizsga, saját rendelő, új férj – Tamás –, akitől született még egy lányom is, Anna. De Gergő sosem bocsátotta meg nekem, hogy elváltam az apjától.
– Miért hagytad ott apát? – kérdezte tizenhat évesen.
– Mert nem bírtam tovább hazugságban élni.
– De hát ő csak féltett minket! – kiabálta vissza.
Évekig nem beszéltünk rendesen egymással. Anna próbált közvetíteni közöttünk:
– Anya, Gergő csak azt akarja tudni: szereted-e még őt? Vagy már csak Annát?
Mindig azt feleltem:
– Mindkettőtöket szeretlek! Csak máshogy…
Aztán jött az este, amikor Gergő bejelentette: megházasodik. Meghívott az esküvőre – de Andrást is meghívta. Ott ültem a templomban két sorral mögötte; ő rám sem nézett egész nap.
Az esküvő után odajött hozzám András. Megöregedett, megtört volt.
– Júlia… én… sajnálom mindent.
Nem tudtam mit mondani neki. Csak bólintottam.
Azt hittem, ezzel vége mindennek – de tévedtem.
Tavaly karácsonykor Gergő elhozta hozzánk az unokámat. Anna is ott volt Tamással és a férjével. Mindenki mosolygott – kivéve engem és Gergőt. Amikor elmentek sétálni Annával és a gyerekekkel, Tamás odafordult hozzám:
– Júlia… te sosem bocsátasz meg magadnak, igaz?
Csak sírtam.
Most itt állok az ajtóban Gergő után nézve, és azon gondolkodom: vajon lehet-e újraépíteni azt, amit egyszer már leromboltunk? Lehet-e megbocsátani annak, aki elárult? És főleg: lehet-e megbocsátani önmagunknak?
Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre gyertya maradok a szélben?