Anyám nem vigyáz az unokáira – Egyedül maradtam három gyerekkel

– Anya, kérlek, csak ma délutánra vigyázz rájuk! – könyörögtem a telefonba, miközben a legkisebb, Bence, a karomban sírt, a két nagyobb, Lili és Marci pedig egymást kergették a nappaliban. A hangom remegett, de próbáltam erős maradni.

– Zsuzsa, én már nem bírom ezt a tempót. Nekem is van életem, nem vagyok bébiszitter – válaszolta anyám fáradtan, de határozottan.

A szívem összeszorult. Amióta Gábor meghalt, minden napom egy túlélőverseny. A temetés óta eltelt másfél év, de a fájdalom nem csillapodott. A legrosszabb mégis az volt, hogy egyedül maradtam három gyerekkel, és anyám – akire mindig is számítottam volna – hátat fordított nekünk.

A lakásunk Zuglóban van, szerencsére a miénk, de a rezsi és a mindennapi kiadások lassan felemésztenek mindent. Az özvegyi nyugdíj és a családi pótlék együtt sem elég semmire. Amikor Gábor elment, a testvérem, Tamás rengeteget segített: bevásárolt, elvitte a gyerekeket játszótérre, néha még főzött is. De neki is ott van a saját családja, két kicsi gyerek és egy feleség, aki már szóvá tette, hogy túl sokat van nálunk.

Aztán jött az elkerülhetetlen: munkát kellett találnom. Egy közeli pékségben kaptam részmunkaidős állást. Hajnali ötkor keltem, hogy hatra beérjek. A gyerekeket ilyenkor magukra hagyni nem lehetett, ezért Lilit és Marcit Tamás vitte oviba és iskolába, Bencét pedig magammal cipeltem, amíg csak lehetett. De ez nem volt tartható.

Egyik este, amikor végre mindenki elaludt, leültem a konyhaasztalhoz. A sötétben csak a hűtő zúgása hallatszott. Elővettem a csekkeket: villany, gáz, víz – mindegyik piros betűkkel figyelmeztetett a határidőre. A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon.

Másnap reggel újra hívtam anyámat.

– Anya, tényleg nem tudsz segíteni? Csak heti egyszer… – próbálkoztam újra.

– Zsuzsa, én már megmondtam. Nekem is fáj Gábor halála, de nem vállalhatom át az életedet. Neked kell megoldanod! – mondta ridegen.

Felrobbant bennem valami.

– De hát az unokáidról van szó! Nem rólam! – kiáltottam rá.

– Éppen ezért! Nem akarom őket megszokni úgy, hogy utána megint elveszíthetem őket… – suttogta anyám megtörten.

Ekkor értettem meg: ő sem dolgozta fel Gábor halálát. De nekem nincs időm gyászolni – nekem élni kell tovább.

A következő hetekben próbáltam mindent: hirdetést adtam fel bébiszitterért (de ki tudja azt kifizetni?), kértem az óvodában hosszabbítást (de ott is csak délután négyig maradhatnak), sőt még a szomszéd Marika nénit is megkértem egyszer-egyszer. De minden nap újabb akadályokat gördített elém az élet.

Egyik este Lili odabújt hozzám:

– Anya, miért vagy mindig szomorú?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt és Marcit is magamhoz húztam.

A munkahelyemen is egyre nehezebb lett minden. A főnököm, Feri bácsi egy ideig türelmes volt velem, de amikor harmadszor késtem el egy héten belül, félrehívott:

– Zsuzsa, én értem a helyzetedet, de ez így nem mehet tovább. Ha nem tudsz időben bejárni, keresnem kell valaki mást.

Hazafelé menet sírtam az utcán. A villamoson néhányan sajnálkozva néztek rám, de senki sem szólt semmit.

Egyik péntek este Tamás átjött hozzánk.

– Zsuzsa, beszélnünk kell – mondta komolyan. – Nem bírjuk már mi sem. Kata ki van akadva, hogy mindig nálatok vagyok. Sajnálom…

Néztem rá, és csak bólintani tudtam. Tudtam, hogy igaza van.

Aznap éjjel nem aludtam semmit. Csak ültem az ágy szélén és néztem a sötét plafont. Vajon hol rontottam el? Miért maradtam teljesen egyedül?

Másnap reggel Lili odajött hozzám:

– Anya, ha nagy leszek, én majd segítek neked!

Elmosolyodtam – talán először hetek óta –, de belül összetörtem.

Azóta minden nap újabb harc: munkahelyet keresek, próbálok spórolni minden forinton, és közben igyekszem szerető anya maradni. Néha úgy érzem, összeroppanok a teher alatt.

De vajon tényleg igazságos ez? Hogy egy anya magára hagyja a lányát ilyen helyzetben? Vagy neki is joga van élni? Ti mit gondoltok erről? Vajon én vagyok túl önző?