Egy ígéret súlya: Amikor az álmok ára túl magas

– Anya, ugye tényleg megveszed nekem azt a fehér hintót az esküvőmre? – Emese hangja remegett az izgatottságtól, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kávém lassan kihűlt a kezemben.

– Persze, kicsim, megígérem – mondtam, és közben éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Tudtam, hogy minden vágyam az, hogy Emesének tökéletes napja legyen, de már akkor is ott motoszkált bennem a félelem: mi van, ha nem tudom teljesíteni?

Az életünk sosem volt könnyű. Egyedül neveltem Emesét, mióta az apja elhagyott minket. Mindig igyekeztem pótolni mindent: a hiányzó apai szeretetet, a pénzt, az időt. Most viszont, amikor végre úgy tűnt, hogy minden rendben lesz – Emese szerelmes lett, egy rendes fiúhoz megy hozzá, és én is összegyűjtöttem egy kis pénzt –, hirtelen minden megváltozott.

Egyik este csörgött a telefonom. A nővérem sírva hívott: anyánk elesett otthon, kórházba került. Az orvosok szerint hosszú rehabilitáció vár rá, és valakinek gondoskodnia kell róla. A nővérem Németországban él, nem tud hazajönni. Én maradtam.

Heteken át ingáztam a munkahelyem és anyám lakása között. A megtakarításaim gyorsan fogytak: gyógyszerekre, ápolóra, speciális ágyra ment el minden forint. Minden este úgy feküdtem le, hogy számoltam a pénzt – és egyre világosabb lett: nem marad semmi Emese hintójára.

A lányom közben boldogan tervezgette az esküvőt. Egyik este odajött hozzám:

– Anya, nézd ezt a ruhát! Szerinted jól állna? És a hintó… Ugye tényleg lesz?

Nem mertem ránézni. Csak bólintottam.

Aztán eljött az igazság pillanata. Egy hónappal az esküvő előtt Emese lelkesen kérdezte:

– Mikor foglaljuk le a hintót? Már csak egy szabad időpont van!

A torkomban dobogott a szívem.

– Emese… beszélnünk kell valamiről.

Leültem vele szemben. Elmondtam mindent: hogy anyám beteg lett, hogy minden pénzem ráment az ápolására. Hogy nem lesz hintó.

Először csak nézett rám. Aztán felpattant.

– Te mindig csak őt választod! Mindig! Nekem soha semmi nem jár! – kiabálta könnyek között.

– Ez nem igaz… – próbáltam magyarázni.

– Dehogynem! Az apám is elment miattad, most te is cserbenhagysz! – zokogta.

Aznap este becsapta maga mögött az ajtót. Napokig nem beszéltünk. Az esküvő közeledett, de köztünk jégfal nőtt.

A család is kettészakadt. A nővérem szerint helyesen cselekedtem: „Anyánk már idős, ki más segítene neki?” De Emese barátnői azt mondták: „Az esküvő egyszeri alkalom! Hogy tehetted ezt vele?”

Az esküvő napján ott ültem hátul a templomban. Emese gyönyörű volt – de rám alig nézett. A menyasszonyi hintó helyett egy régi fehér Ladával érkezett. A vendégek suttogtak: „Hol van a nagy ajándék?”

Az ünnepségen próbáltam közeledni hozzá.

– Kicsim…

– Most ne – vágta rá hidegen.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Anyám otthon feküdt, hálás volt mindenért – de én úgy éreztem, elveszítettem a lányomat.

Hetekig nem beszéltünk. Aztán egy este csöngettek. Emese állt az ajtóban.

– Anya… – suttogta. – Sajnálom. Tudom, hogy nem volt választásod. Csak… annyira fájt.

Átöleltük egymást. De valami megtört bennünk – már sosem lesz olyan köztünk minden, mint régen.

Most itt ülök a sötét konyhában, és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Lehet egy anya egyszerre jó lánya és jó anya? Vagy mindig választani kell? Ti mit tettetek volna a helyemben?