„Nem vagy anya, hanem átok” – Egy magyar anya története a családi széthullásról és újrakezdésről
– Mit tettél, Zsófi? – Gábor hangja úgy vágott át a panelház csendjén, mint kés a vajon. – Miattad lett beteg a gyerek! Hányszor mondtam már, hogy ne engedd mezítláb a hideg padlóra?!
A konyhaasztalnál álltam, kezem remegett a pohár felett. A kisfiam, Marci, épp az előbb sírt fel a szobában. Lázasan, gyenge hangon hívott: „Anya…” De Gábor nem engedett be hozzá. Mintha én lennék a vírus, amitől mindenki fél.
– Gábor, kérlek… – próbáltam halkan, de már tudtam: hiába. Az arca vörös volt a dühtől, szeme szinte villámokat szórt.
– Elég volt! – kiabálta. – Nem vagy anya, hanem átok vagy ránk! Menj innen! Most! Nem akarom látni, ahogy tönkreteszed a fiunkat!
A szavak úgy csapódtak belém, mintha pofonokat kaptam volna. Megtántorodtam. A folyosón már ott volt a táskám – Gábor összepakolta. Egy pulóver, egy farmer, a telefonom. Semmi több.
– Legalább hadd búcsúzzak el Marcitól… – suttogtam.
– Nem! – vágta rá. – Elég volt belőled! Majd én vigyázok rá. Te csak bajt hozol mindenkire.
Aztán kinyitotta az ajtót. A lépcsőház hidege arcul csapott. Még egyszer visszanéztem: Gábor karjaiban Marci, aki sírva nyújtja felém a kezét.
– Anya! Ne menj el! – zokogta.
A szívem majd’ megszakadt. De Gábor becsapta az ajtót előttem.
Aznap este a 4-6-os villamoson ültem egy szatyorral, egyedül. A Margit híd alatt sírtam először igazán. A telefonon próbáltam hívni Gábort – nem vette fel. Anyósomhoz is telefonáltam, de csak annyit mondott:
– Zsófi, jobb lesz így mindenkinek. Gábor csak Marcit védi.
Az anyámhoz nem akartam menni. Gyerekkoromban is mindig azt mondta: „Te vagy az oka mindennek.” Most is ezt hallanám.
Egy barátnőm, Kata fogadott be az albérletébe Zuglóban. Ő főzött nekem egy bögre teát.
– Zsófi, ez nem a te hibád – mondta halkan. – Minden gyerek beteg lesz néha. Ez csak ürügy volt neki.
De én csak ültem némán, és újra meg újra hallottam Gábor szavait: „Nem vagy anya… Átok vagy…”
Másnap reggel próbáltam elérni Gábort. Semmi. A Facebookon letiltott, Viberen is. Az anyósom nem válaszolt az üzeneteimre. A munkahelyemen is nehezen álltam helyt; mindenki látta rajtam, hogy valami baj van.
Egy hét telt el így. Minden nap írtam egy üzenetet Gábornak:
„Kérlek, hadd lássam Marcit.”
„Szeretem őt.”
„Nem akarok harcolni.”
De soha nem jött válasz.
Egyik este Kata leült mellém.
– Zsófi, ezt nem hagyhatod annyiban! Nem veheti el tőled a fiadat csak úgy! Menj ügyvédhez!
Féltem. Nem akartam bíróságra járni. Nem akartam háborút Gáborral. De minden nap egyre jobban hiányzott Marci.
Végül elmentem egy családjogi ügyvédhez a Blaha Lujza tér közelében. Egy középkorú nő volt, Kiss Juditnak hívták.
– Asszonyom – mondta komolyan –, Magyarországon egyik szülő sem veheti el önkényesen a gyereket a másiktól. Ha nincs bírósági végzés, joga van látogatni a fiát.
Remény csillant bennem először hetek óta.
Közben Gábor családja mindenhol terjesztette rólam: „Zsófi felelőtlen anya.” Az óvodában is éreztem a pillantásokat, amikor bementem érdeklődni Marci felől. Az óvónő félrehívott:
– Zsófi, minden rendben? Marci nagyon szomorú mostanában…
A szívem összeszorult.
A bírósági tárgyalás napján remegő kézzel mentem be a tárgyalóterembe. Gábor ott ült anyjával és egy ügyvéddel. Rám se nézett.
A bíró végül kimondta: hetente kétszer láthatom Marcit felügyelet mellett.
Az első találkozáskor Marci hozzám rohant:
– Anya! Anya! Mikor jössz haza?
Nem tudtam mit mondani. Csak öleltem őt és sírtam csendben.
A következő hetekben minden találkozás után újra és újra el kellett búcsúznom tőle. Marci mindig sírt:
– Anya, vigyél magaddal!
Közben Gábor egyre ellenségesebb lett:
– Látod? Még most is csak összezavarod a gyereket! Miért nem tudsz eltűnni végre?
Próbáltam beszélni vele normálisan:
– Gábor, kérlek… Ez mindkettőnk gyereke! Nem akarok harcolni!
De ő csak legyintett:
– Te már elveszítetted minden jogodat!
Az anyósom is beszállt:
– Zsófi, jobb lenne mindenkinek, ha végleg eltűnnél az életünkből!
A saját anyám sem támogatott:
– Mondtam én neked régen is: túl érzékeny vagy ehhez az élethez!
Mindenki hátat fordított nekem.
Kata volt az egyetlen támaszom:
– Zsófi, ne add fel! Marcinak szüksége van rád!
Egyik este Marci rajzolt nekem egy képet: ő és én kézen fogva állunk egy parkban. A rajz hátulján ez állt: „Anya, szeretlek.”
Ez adott erőt ahhoz, hogy tovább küzdjek.
A bíróság végül kimondta: közös felügyelet jár nekünk. De Gábor továbbra is mindent megtett azért, hogy ellehetetlenítse az életemet: késve adta át Marcit, rosszakat mondott rólam előtte, az óvodában is panaszkodott rám.
Volt olyan hétvége is, amikor Marci lázas lett nálam – és Gábor azonnal hívta a gyámhatóságot:
– Látják? Már megint beteg lett nála!
A gyámügyes nő rám nézett fáradtan:
– Asszonyom, minden gyerek beteg lesz néha…
De Gábor nem nyugodott bele soha.
Évek teltek el így: harcban, feszültségben. Marci közben nőtt; egyre többször mondta nekem:
– Anya, miért nem lakunk együtt?
Nem tudtam válaszolni neki igazán soha.
Most már hat éve tart ez az egész. Marci tízéves lett idén tavasszal. Már érti: nem én hagytam el őt.
Egyik este azt mondta nekem:
– Anya, tudom, hogy szeretsz engem. És én is szeretlek téged.
Gáborral már nem beszélünk semmiről; csak Marciról egyeztetünk gépiesen. Az anyósommal sem tartom a kapcsolatot; anyám pedig már nem él.
Kata férjhez ment és vidékre költözött – de még mindig ír néha egy-egy bátorító üzenetet.
Most már tudom: nem vagyok átok. Anya vagyok – akkor is, ha ezt mások próbálták elvenni tőlem.
Minden nap hálát adok azért a pár óráért hetente Marcival; minden ölelésért és mosolyért.
De néha még mindig visszhangzik bennem Gábor hangja: „Nem vagy anya…”
És ilyenkor újra megkérdezem magamtól:
Vajon hány magyar nő él még így? Hányan hiszik el másoknak azt a hazugságot, hogy nem elég jók anyának?
Ti mit gondoltok: lehet-e valaha teljesen meggyógyulni abból, ha valaki el akarja venni tőlünk az anyaságot?