A sárga koporsó titka: Egy anya utolsó reménye a temetésen
– Nem lehet… nem lehet, hogy ilyen nehéz! – lihegte Laci, miközben a többi férfival együtt próbálták felemelni a sárga koporsót. A temető udvarán álltunk, a régi bádogtetőn monoton kopogott az eső. A trombiták hangja szinte átszúrta a szívemet, ahogy a menyem, Dóra ravatalánál álltam. Mindenki sírt, de én csak néztem a koporsót, és valami furcsa érzés szorította a torkomat.
Dóra volt a fiam, Gergő szerelme. Olyan tiszta lelkű lány volt, mint amilyet ritkán látni. Amikor hozzánk került, az egész falu összesúgott: „Na, majd meglátjuk, hogy bírja az anyósával!” De mi hamar összebarátkoztunk. Az utolsó hónapokban azonban egyre többet panaszkodott: „Anyuka, valami nincs rendben… Fáj a hasam, és olyan furcsán érzem magam.” Az orvosok csak legyintettek: „Első terhesség, természetes.”
Aztán eljött az a végzetes éjszaka. Dóra sikított a fájdalomtól, Gergő kétségbeesetten hívta a mentőt. Mire beértek a kórházba, már késő volt. A babát sem tudták megmenteni. Azt mondták, belső vérzés… De én tudtam, hogy valami nem stimmel.
Most itt álltam a koporsó mellett, és néztem, ahogy a férfiak újra próbálkoznak. Nyolcan sem bírták megmozdítani. A falu népe összesúgott:
– Mi van ebben a koporsóban? – kérdezte halkan Marika néni.
– Talán valami el lett cserélve… – suttogta egy másik asszony.
A pap már türelmetlenül toporgott:
– Kérem, haladjunk! Az idő is rosszra fordul.
De én nem bírtam tovább. Odaestem a koporsóhoz, és zokogva könyörögtem:
– Kérem! Nyissák ki! Valami nincs rendben! Érzem…
A férfiak tanácstalanul néztek egymásra. Végül Laci bólintott:
– Ha az anyós így kéri…
A csavarokat lassan letekerték. Az eső egyre erősebben verte a tetőt. Amikor felemelték a fedelet, mindenki hátrahőkölt.
A koporsóban Dóra mellett ott feküdt egy nagy zsák cement. A temetkezési vállalkozó elsápadt:
– Ez… ez nem lehet! Valaki szabotálta… vagy elcserélték…
Az emberek döbbenten néztek rám. Én csak sírtam, és Dóra arcát simogattam. Akkor vettem észre egy levelet a kezében.
„Anyuka, ha ezt olvasod, már nem vagyok veletek. Tudom, hogy valami baj van velem, de senki nem hisz nekem. Kérlek, vigyázz Gergőre. Szeretlek titeket.”
A falu népe felháborodott:
– Hogy történhetett ilyen? Ki felelős ezért?
A temetkezési vállalkozót még aznap este elvitte a rendőrség. Kiderült: pénzt akart spórolni azzal, hogy több koporsót is cementtel töltött ki, hogy ne kelljen súlyosabb fából készíteni őket.
De engem már nem érdekelt semmi más. Csak Dóra elvesztése fájt. Gergő napokig nem szólt hozzám. Egy este azt mondta:
– Anya, ha te nem ragaszkodsz hozzá, sosem derül ki az igazság… De most már mindegy.
Azóta minden este Dóra levelét olvasom. A faluban még mindig beszélnek rólunk: „Az anyós, aki kinyittatta a koporsót…” De én tudom: ha nem teszem meg, örökre hazugságban élünk.
Vajon hányan vannak még, akik csak csendben sírnak egy-egy temetésen? Hány titok rejtőzik még a sárga koporsók mélyén? Tudtok megbocsátani annak, aki ilyen hibát követ el? Vagy örökre bennünk marad a fájdalom?