„Igen, én kezdeményeztem a válást” – Egy hatvanéves magyar nő vallomása a szabadságról és önbecsülésről

– Anya, ezt most komolyan mondod? – kérdezte Zsuzsa, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a keze remegett a teáscsésze felett.

– Igen, Zsuzsa. Én kezdeményeztem a válást – mondtam ki újra, hangosan, mintha ezzel is erősíteném magam. A szavak súlya ott lebegett közöttünk, mint egy vihar előtti csend.

Hatvanéves vagyok. Két gyermekem van: Zsuzsa és Gergő. Harmincnyolc éve vagyok házas Lajossal. Az emberek azt mondják, az ilyen hosszú házasságokat már csak megszokás tartja össze. De nálunk ez nem megszokás volt – inkább egyfajta csendes beletörődés.

Fiatalon minden más volt. Lajos udvarolt, virágot hozott, néha még főzött is nekem. Aztán megszülettek a gyerekek, én otthon maradtam velük, ő dolgozott. Ez így volt rendjén – mondták mindenhol. Aztán évek teltek el, és Lajos egyre kevesebbet segített. Hétvégén csak leült a tévé elé, sörrel a kezében, én pedig főztem, mostam, takarítottam. Ha szóltam neki, csak legyintett: „Te úgyis jobban csinálod.”

Sokáig nem zavart. Úgy éreztem, ez az én feladatom. De ahogy teltek az évek, egyre nehezebben bírtam. A derekam fájt, a kezem zsibbadt a sok mosogatástól. Néha azt kívántam, bárcsak valaki megkérdezné: „Segíthetek?” De Lajos sosem kérdezte.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem a nappaliban. Hallgattam az óraketyegést és azon gondolkodtam: így fogom leélni az életem hátralévő részét? Egyedül a házimunkában, egy férfi mellett, aki észre sem veszi, hogy létezem?

Másnap reggel Lajos megint csak odavetette: „Elfogyott a tej.” Nem kérdezte meg, hogy vagyok-e olyan állapotban, hogy elmenjek boltba. Felöltöztem és elindultam – de nem a boltba mentem. Beültem a parkba egy padra és sírtam. Ott döntöttem el: elég volt.

Amikor hazamentem, Lajos már idegesen várt.
– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte.
– Gondolkodtam – feleltem halkan.
– Miről?
– Rólunk.

Nem szólt semmit. Csak vállat vont és visszaült a tévé elé.

Aznap este felhívtam Zsuzsát.
– Kislányom, beszélnünk kell.

Most itt ülünk egymással szemben.
– Anya… de hát miért most? Miért nem korábban? – kérdezi Zsuzsa könnyes szemmel.
– Mert eddig azt hittem, ez az élet rendje – mondom neki. – De most már tudom: nem kell beletörődni abba, ami fáj.

Gergővel nehezebb volt beszélni. Ő mindig apja pártján állt.
– Anyu, hát most komolyan szétvered a családot? Hatvan évesen?
– Nem verem szét – mondtam neki csendesen –, csak végre magamért is élek.

A faluban hamar elterjedt a hír. A boltban összesúgtak mögöttem az asszonyok:
– Hallottad? A Lajosné el akar válni! Hatvan évesen! Mit gondol magáról?

Hazudnék, ha azt mondanám, nem fájtak ezek a szavak. De valahol mélyen büszke voltam magamra. Mert végre kiálltam magamért.

A válóper nem volt könnyű. Lajos először könyörgött:
– Maradj velem! Megváltozom!
De tudtam: harmincnyolc év alatt egyszer sem változott meg igazán.
Aztán dühös lett:
– Majd meglátod, egyedül nem boldogulsz!
De már nem féltem tőle.

Az első napok nehezek voltak. Egyedül reggeliztem a konyhában. Hiányzott a megszokott zaj – még Lajos morgása is. De ahogy telt az idő, elkezdtem felfedezni magamat. Elmentem úszni az uszodába; beiratkoztam egy festőtanfolyamra; vettem magamnak egy új ruhát – csak úgy, mert tetszett.

Zsuzsa lassan megértette.
– Anya… büszke vagyok rád – mondta egyszer halkan.
Gergő még mindig haragszik rám. Talán egyszer ő is megérti majd.

A legnehezebb mégis az volt elfogadni: ennyi év után újra tanulnom kell élni. De minden reggel felkelek és azt mondom magamnak: „Megérdemlem.”

Néha mégis elbizonytalanodom. Vajon helyesen döntöttem? Vajon lehet-e hatvanévesen új életet kezdeni Magyarországon? Vagy csak bolond vagyok, aki túl későn ébredt rá arra, hogy élni is kell?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani magunknak az elvesztegetett éveket? Vagy sosem késő újrakezdeni?