A szeretet ára – Egy nagymama vallomása

– Lilla, gyere már ki a szobádból! – kiáltottam be az ajtón, de csak halk zene szűrődött ki válaszul. A szívem összeszorult. Már megint egész nap bezárkózott. Azt mondják, a kamaszok ilyenek, de én tudtam, hogy itt valami sokkal mélyebb baj van.

A konyhában Laura, a lányom, épp Zsófit ölelgette. – Nézd csak, milyen ügyes vagy! – csicsergett hozzá, miközben a kisebbik unokám rajzát mutogatta. Lilla sosem kapott ilyen dicséretet. Amikor ő próbált valamit mutatni, Laura csak legyintett: – Jó, jó, de nézd meg, Zsófi milyen szépen színez!

Nem bírtam tovább. Egy este, amikor Laura már lefeküdt, Lilla csendben leosont hozzám a nappaliba. A szemei vörösek voltak a sírástól.

– Mama… – suttogta. – Miért nem szeret engem anya?

A kérdés úgy vágott belém, mint a kés. Mit mondhattam volna? Hogy az én hibám is? Hogy talán én sem voltam mindig elég jó anyja Laurának?

– Lilla, drágám… – öleltem magamhoz. – Anyukád szeret téged, csak néha nehéz kimutatnia.

– Nem igaz! – tört ki belőle. – Zsófit szereti! Én csak útban vagyok neki!

A könnyei végigfolytak az arcomon is. Tudtam, hogy igaza van. Laura mindig is különbséget tett a két lánya között. Zsófi apja gazdag vállalkozó volt, míg Lilla apja… nos, ő csak egy egyszerű tanár volt, akit Laura sosem tudott igazán elfogadni.

Másnap reggel Laura ingerülten szólt rám:

– Anya, ne avatkozz bele a nevelésükbe! Lilla mindig túlérzékeny volt. Majd kinövi.

– De Laura! Nem látod, hogy szenved? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Nem kell mindenből drámát csinálni! – legyintett.

Aznap este Lilla nem vacsorázott. Csak ült az ágyán és bámult maga elé. Próbáltam beszélgetni vele, de csak annyit mondott:

– El akarok innen menni.

A szívem majd megszakadt. Felmerült bennem: talán tényleg magamhoz kellene vennem őt. De hogyan mondjam ezt Laurának? Hogyan vegyem el tőle a saját lányát?

Egy hét múlva Lilla még soványabb lett. Már az iskolában is panaszkodtak rá: visszahúzódó lett, nem beszél senkivel.

Egy este Laura és én összevesztünk.

– Elegem van abból, hogy mindig Lillát véded! – kiabálta Laura. – Zsófi is megérdemli a figyelmet!

– De nem úgy, hogy közben Lillát teljesen elhanyagolod! – vágtam vissza.

Laura arca eltorzult a dühtől.

– Mindig is azt akartad, hogy rossz anyának érezzem magam! – zokogta.

– Nem akarom! Csak azt szeretném, ha mindkét lányodat egyformán szeretnéd!

Aznap éjjel alig aludtam. Hajnalban Lilla bejött hozzám.

– Mama… ha veled laknék, boldogabb lennék?

Nem tudtam hazudni neki.

– Igen, drágám. Itt mindig szeretve lennél.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruháját és elindultunk hozzám. Laura nem szólt semmit. Csak nézett utánunk könnyes szemmel.

Az első hetekben Lilla lassan kezdett felengedni. Együtt főztünk, sétáltunk a Duna-parton, esténként meséltem neki régi családi történeteket.

Egy este azonban váratlanul megszólalt:

– Mama… szerinted anya valaha szeretni fog engem úgy igazán?

Nem tudtam válaszolni. Csak megsimogattam a haját és magamhoz öleltem.

Azóta is minden nap azon gondolkodom: hol rontottuk el? Miért olyan nehéz néha kimondani azt az egyetlen szót: szeretlek?

Ti mit gondoltok? Lehet-e pótolni egy anya szeretetét? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?