„Péter, te tényleg azt hiszed, hogy ez normális?” – Egy szegény családból jött lány története a magyar valóságról

– Péter, te tényleg azt hiszed, hogy ez normális? – szakadt ki belőlem a kérdés, miközben az asztalnál ültem, és a kezembe nyomott kanalat bámultam. A tányér közepén ott volt a maradék pörkölt, amiből már mindenki evett. A családja rám nézett, mintha én lennék a furcsa.

A nevem Eszter. Egy Borsod megyei faluban nőttem fel, öt testvéremmel. Sosem voltunk gazdagok: apám kőművesként dolgozott, anyám takarított a helyi iskolában. Volt, hogy egy cipőn osztoztunk, de anyám mindig ragaszkodott hozzá: „Tisztaság fél egészség!” Nálunk mindenki saját tányérból evett, a mosogatás szent volt – még ha lavórban is csináltuk, mert mosogatógépünk sosem volt.

Pétert az egyetemen ismertem meg Miskolcon. Ő is vidéki fiú volt, de valahogy mindig úgy tűnt, mintha könnyebb élete lett volna. Fél év után elhívott magukhoz hétvégére. Izgultam: mit szólnak majd hozzám? Vajon elfogadnak-e?

Az első pillanatban minden rendben volt. Péter anyja, Ilona néni kedvesen fogadott: „Gyere csak be, Eszterkém! Olyan jó végre látni!” Az apja, Laci bácsi is mosolygott: „Na, végre egy rendes lány!” A ház kívülről takaros volt – piros muskátlik az ablakban, frissre meszelt falak. Belül azonban valami furcsa érzés fogott el: mindenhol zsúfoltság, régi bútorok, a konyhában halomban álltak a tálak.

A vacsora volt az első igazi döbbenet. Ilona néni egy nagy fazék levest tett az asztal közepére. Egyetlen hatalmas mélytányérba merített mindenkinek – vagyis inkább: mindenkinek ugyanabba! Először ő evett belőle pár kanállal, aztán odatolta Laci bácsinak. Péter következett, majd én. Próbáltam nem mutatni a döbbenetemet.

– Nálatok is így szokás? – kérdeztem halkan Pétertől.
– Persze – felelte vállvonogatva. – Így kevesebb a mosogatás.

A vacsora után Ilona néni csak leöblítette a tányért hideg vízzel és visszatette a polcra. A kanalakat is csak áttörölte egy konyharuhával. Megdermedtem.

Másnap reggel újabb meglepetés ért. Laci bácsi tojásrántottát csinált – egyetlen serpenyőben, amit aztán mindannyian körbeülve kanalaztunk ki. A héjakat egyszerűen a sarokba dobta egy vödörbe, amiben már ott voltak tegnapi krumplihéjak, papírzsebkendők és egy félig megevett kifli is.

– Majd kiviszem hétvégén – mondta Laci bácsi legyintve.

A fürdőszobában sem volt jobb a helyzet: a törölközők nedvesen lógtak egymáson, fogkefék egyetlen pohárban összevissza. Amikor szóvá tettem Péternek este:
– Nem zavar téged ez? – kérdeztem suttogva.
– Itt ez így megy. Anyám mindig ezt mondja: „Nem vagyunk mi úri népek!”

Aznap este alig bírtam elaludni. Anyám hangja visszhangzott bennem: „Lehetünk szegények, de tiszták vagyunk!” Vajon én vagyok túl érzékeny? Vagy tényleg van egy határ?

A harmadik nap reggelén Ilona néni rám szólt:
– Eszterkém, ne haragudj már meg, de nálunk nem kell annyit mosogatni! Minek pazarolni a vizet? Majd megszokod!

Nem bírtam tovább:
– De Ilona néni… nálunk otthon mindenki saját tányérból eszik! Nem baj az?
– Ugyan már! Régen is így volt! – legyintett.

Péter próbált közvetíteni:
– Anyu, Eszter más családból jött…
– Hát akkor majd megszokja! – vágta rá Ilona néni.

Aznap délután felhívtam anyámat:
– Anya… nálatok is előfordult ilyen?
– Soha! – vágta rá azonnal. – Még ha nem is volt pénzünk, akkor is rendet tartottunk! Ez nem pénz kérdése!

Este Péterrel összevesztünk.
– Nem akarok úgy élni, mint nálatok! – mondtam ki végül sírva.
– Akkor szerinted az én családom koszos? – kérdezte dühösen.
– Nem… csak más! Nekem ez sok!

Hazamentem. Napokig nem beszéltünk. A testvéreim is kérdezgették:
– Mi történt? Miért vagy ilyen magad alatt?
Elmeséltem nekik mindent. A bátyám csak annyit mondott:
– Eszti… lehet szegénynek lenni, de igénytelennek nem muszáj.

Péter végül felhívott:
– Sajnálom. Tudom, hogy neked ez nehéz. De nekem ez az otthonom…
– És nekem is jogom van eldönteni, hogy mi fér bele az életembe – feleltem halkan.

Hónapok teltek el. Péterrel újra találkoztunk egy kávézóban. Megpróbáltuk megbeszélni:
– Ha egyszer összeköltözünk… lesz külön tányér? – kérdeztem félmosollyal.
– Lesz – ígérte komolyan.

Most már együtt élünk egy kis albérletben Miskolcon. Mindenkinek van saját tányérja és pohara. Néha mégis eszembe jut Ilona néni hangja: „Majd megszokod!” De én nem akarom megszokni azt, ami nekem idegen.

Sokan mondják: „Nem a pénzen múlik.” És tényleg nem azon múlik. Hanem azon, hogy mit hozol otthonról – és hol húzod meg a saját határaidat.

Ti mit gondoltok? Túl érzékeny vagyok? Vagy tényleg vannak dolgok, amiket nem kell elfogadni csak azért, mert „így szoktuk”? Várom a véleményeteket!