Miért nem engedem a lányomnak, hogy elváljon? – Egy anya vallomása a családi boldogságról és áldozatokról

– Anya, én tényleg nem bírom tovább! – csattant fel Zsófi, miközben a vasárnapi húsleves gőze szinte elhomályosította a szememet. A kanalat félretettem, és próbáltam nem remegni, de a kezem elárult. A családi asztalnál ülve, ahol mindig is a béke szigetének kellett volna lennie, most vihar tombolt.

– Zsófi, ne beszélj így apád előtt! – szóltam rá halkan, de éreztem, hogy nincs visszaút. A férjem, Laci csak hallgatott, mint mindig, amikor a lányunkkal vitatkoztam. Ő sosem értette meg, mennyire féltem attól, hogy Zsófi ugyanazokat a hibákat követi el, mint én egykor.

– Nem érdekel! – folytatta Zsófi. – Nem akarok többé úgy élni, mint ti! Nem akarok csak tűrni és mosolyogni, miközben belül széthullok!

A szívem összeszorult. Hogy mondhat ilyet? Hiszen mindent megtettünk érte. Mindig is azt akartam, hogy boldog legyen – de vajon mit jelent neki a boldogság?

Zsófi kislányként mindig arról álmodott, hogy gazdag férje lesz. Nem számított neki, hogy milyen ember lesz az a férfi – csak az volt fontos, hogy ne kelljen nélkülöznie. Emlékszem, amikor először hozta haza Gábort: elegáns öltönyben, drága autóval érkezett. A szomszédok irigykedve néztek utána. Akkor azt hittem, Zsófi végre megtalálta azt, amit keresett.

De most itt ül előttem, könnyes szemmel, és azt mondja: válni akar.

– Miért? – kérdeztem halkan. – Miért akarsz elválni? Hiszen Gábor mindent megad neked! Szép lakásban éltek Budán, utaztok külföldre, nincs anyagi gondotok…

– Anya! – kiáltott fel Zsófi. – Ez nem minden! Nem érted? Gábor sosem figyel rám igazán. Mindig dolgozik, vagy a barátaival van. Egyedül érzem magam mellette. És… – itt elcsuklott a hangja – néha úgy beszél velem, mintha semmit sem érnék.

A szavak úgy hasítottak belém, mint egy kés. Hirtelen visszarepültem az időben: apám hangja csengett a fülemben, ahogy anyámat szidja a vacsoraasztalnál. Anyám némán tűrt mindent – és én is ezt tanultam tőle. Talán ezért ragaszkodom annyira ahhoz, hogy Zsófi maradjon Gábor mellett? Mert félek attól, hogy egyedül marad? Vagy mert azt hiszem, csak így lehet boldog?

– Tudod te egyáltalán, milyen az igazi magány? – kérdeztem csendesen. – Amikor nincs kihez szólni esténként? Amikor minden fillért meg kell számolni?

Zsófi rám nézett. A tekintetében düh és fájdalom keveredett.

– Inkább lennék szegény és boldogtalan egyedül, mint gazdag és boldogtalan valaki mellett! – mondta.

Laci ekkor végre megszólalt:

– Halina… talán hagynunk kéne dönteni.

Ránéztem a férjemre. Ő mindig is gyenge volt ezekben a helyzetekben. Amikor fiatalok voltunk, mindent elvitt otthonról: a pénzt, a reményt… csak az üres falak maradtak nekem és Zsófinak. Talán ezért kapaszkodom annyira abba az illúzióba, hogy legalább neki sikerülhet másképp.

– Nem! – ráztam meg a fejemet. – Nem engedem! Nem fogod tönkretenni az életed egy hirtelen döntéssel! Gondolj bele: mit fognak mondani az emberek? Mit mondanak majd a rokonok? És ha egyszer megbánod?

Zsófi felállt az asztaltól.

– Engem már nem érdekelnek az emberek! Elegem van abból, hogy mindig másoknak akarunk megfelelni! Anya… te sosem voltál igazán boldog apával. Miért akarod rám erőltetni ugyanezt?

A könnyek végigfolytak az arcomon. Igaza volt? Tényleg csak azért ragaszkodom ehhez a házassághoz, mert félek attól, hogy Zsófi is úgy jár majd, mint én? Vagy mert nem tudom elengedni azt az álmot, amit neki szántam?

Aznap este sokáig ültem egyedül a konyhában. Hallgattam Laci halk szuszogását a hálószobából, és Zsófi becsapódó ajtajának visszhangját. Az egész életem lepörgött előttem: apám árnyéka, anyám némasága, Laci közönye… és Zsófi lázadása.

Másnap reggel Zsófi már nem volt otthon. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Anya, kérlek érts meg engem. Szeretlek.”

Napokig nem tudtam enni vagy aludni. A telefon néma maradt. A barátnőim próbáltak vigasztalni: „Majd visszajön! Csak dühös.” De én tudtam: valami végleg megváltozott köztünk.

Hetekkel később Zsófi felhívott. Hangja nyugodt volt.

– Anya… beszélhetünk?

Találkoztunk egy kávézóban a belvárosban. Őszintén beszélt arról, mennyire fél az új élettől – de már nem akar hazugságban élni.

– Tudod… lehet, hogy hibázom – mondta –, de legalább a saját hibámat követem el.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg jogom van-e eldönteni helyette, mi a jó neki? Vagy csak a saját félelmeimet vetítem rá?

Most itt ülök újra az üres konyhában és azon tűnődöm: lehet-e valaki igazán boldog úgy, ha mások elvárásainak él? Vagy csak akkor találhatjuk meg önmagunkat, ha merünk kilépni abból a körből, amit mások rajzoltak körénk?

Ti mit gondoltok? Egy anya tényleg tudhatja jobban, mi kell a lányának – vagy el kell engednie őt akkor is, ha fáj?