Örökség árnyékában – Egy családi titok súlya
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megtetted, anya! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem ökölbe szorult. Anyám szemei elkerülték az enyémet, csak a teáscsészéjét forgatta idegesen.
– Nem volt más választásom, Zsuzsi – suttogta. – Ilona annyira rászorul…
– És én? Én nem számítok? – kérdeztem remegő hangon. A lakásom bérleti szerződése két hónap múlva lejár, és fogalmam sincs, hova megyek utána. A nagymama háza lehetett volna a menedékem, de most már tudom: anyám lemondott róla Ilona javára. Egy tollvonással kitörölte a lehetőséget, hogy valaha is saját otthonom legyen.
A családunk mindig is bonyolult volt, de ez most mindent felülmúlt. Apám évekkel ezelőtt elhagyott minket, anyám egyedül nevelt fel engem és a húgomat, Katát. Mindig azt mondta, hogy a család az első, és hogy egymásra kell támaszkodnunk. De most úgy érzem, mintha kihúzták volna alólam a talajt.
A nagymama halála után mindenki azt hitte, hogy a ház anyámra száll majd. Ilona néni – anyám húga – mindig is irigyelte anyámat, mert ő maradt itthon a faluban, míg Ilona Budapestre költözött és ott próbált szerencsét. De most visszajött, és mindenki előtt sírva könyörgött anyámnak: „Nekem nincs hova mennem! A férjem elhagyott, a lakásomat elárverezték!”
Anyám szíve megesett rajta. Én viszont csak dühöt éreztem. Hányszor segítettünk már Ilonának? Hányszor fordult hozzánk pénzért vagy szállásért? És most, amikor végre nekünk is lehetett volna egy kis nyugalmunk, anyám újra neki ad mindent.
Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam a sötétben, miközben Kata halkan szuszogott mellettem az ágyban. Ő még csak tizenhét éves, nem érti igazán, mi forog kockán. De én tudom: ha nem lesz hol laknunk, szétszakadunk.
Másnap reggel Ilona néni már ott sürgölődött a konyhában, mintha mindig is ott lakott volna. Anyám mosolyogva kínálta kávéval.
– Jó reggelt, Zsuzsi! – szólt hozzám Ilona néni mézes-mázasan. – Remélem, nem haragszol rám…
– Nem haragszom – hazudtam. – Csak nem értem.
– Tudod, néha az élet úgy hozza, hogy segítségre szorulunk – mondta Ilona néni, miközben rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel. – Anyád mindig is jó testvér volt.
Anyám lesütötte a szemét. Éreztem, hogy szégyelli magát.
A következő hetekben minden megváltozott. Ilona néni átvette az irányítást a házban: ő döntötte el, mi legyen vacsorára, mikor takarítunk, sőt még azt is megmondta Katának, mikor tanuljon. Anyám egyre csendesebb lett. Én pedig napról napra feszültebb.
Egy este végül robbantam.
– Elég volt! – kiabáltam anyámnak és Ilonának. – Ez nem igazságos! Nekünk is jogunk lenne az örökséghez!
Ilona néni felháborodva nézett rám:
– Hálátlan vagy! Anyád csak jót akart!
– Jót? Nekem? Vagy magának?
Anyám sírva fakadt.
– Zsuzsi, kérlek… Nem akartam bántani senkit…
– Akkor miért nem gondoltál ránk? Mi lesz velem? Mi lesz Katával?
Aznap este összepakoltam néhány ruhát és elmentem sétálni a faluban. A régi játszótérre ültem le, ahol gyerekként annyit hintáztam Katával. Most minden olyan idegennek tűnt.
A barátnőm, Réka hívott fel.
– Mi van veled? Olyan feszült vagy mostanában…
Elmondtam neki mindent.
– Zsuzsi, ne hagyd annyiban! Beszélj egy ügyvéddel! Vagy írj levelet a közösségnek! Mások is jártak már így…
De én csak sírtam.
Hazamentem. Anyám az ágyon ült és várt rám.
– Sajnálom – mondta halkan. – De nem tudtam nemet mondani neki… Félek egyedül maradni.
Akkor értettem meg: anyám nem csak Ilonát sajnálta meg, hanem magát is féltette. A testvére közelsége biztonságot jelentett neki.
De mi lesz velem? Hol van az én biztonságom?
Most itt ülök és ezt a levelet írom nektek. Mit tegyek? Hogyan lehet megbocsátani egy ilyen döntést? És hogyan találhatom meg újra a helyemet ebben a családban?
Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg önzőség harcolni az igazságért? Vagy csak én érzem így ennyire fájón ezt az egészet?