Két tűz között: Egy lány vallomása anyja és szerelme között
– Miért csinálod ezt velem, Lilla? – Anyám hangja remegett a düh és a kétségbeesés határán. Az eső kopogott az ablakon, mintha csak rá akarna licitálni a nappaliban tomboló viharra. Álltam előtte, a kezem ökölbe szorult, a torkomban gombóc.
– Nem csinálok semmit, anya. Csak… csak szeretem őt – suttogtam, de tudtam, hogy ezzel csak olajat öntök a tűzre.
Anyám arca eltorzult. – Szereted? Egy ilyen fiút? Egy olyat, mint a Gábor? Hát nem látod, hogy csak bajt hoz rád? Apád is ilyen volt… – A hangja elcsuklott, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy engem vagy magát sajnálja jobban.
Apám két éve ment el. Egyik napról a másikra összepakolt, és elhagyott minket egy másik nő miatt. Azóta minden este ugyanaz: anyám a múltban él, engem pedig egyre inkább magához akar láncolni. Mintha én lennék az utolsó biztos pont az életében, de közben minden mozdulatomat gyanakvással figyeli.
Gáborral a gimnáziumban ismerkedtem meg. Nem volt különösebben jó tanuló, de volt benne valami vad szabadság, ami vonzott. Anyám szerint „rossz családból” való – mintha ez bármit is számítana. Gábor apja alkoholista volt, az anyja pedig takarítónőként dolgozott. De Gábor mindig tudott nevetni, még akkor is, amikor semmi okunk nem volt rá.
Az első randink után hetekig titkoltam mindent. Anyám minden este faggatott: „Hol voltál? Kivel beszéltél? Miért nem vagy itthon időben?” Egyre nehezebb volt hazudni neki. Egy este azonban lebuktam: Gábor elkísért a házunkig, és anyám meglátta az ablakból. Azóta pokollá vált az életem.
– Ha még egyszer találkozol vele, elköltözöm vidékre! – fenyegetett meg anyám egyik este. – Akkor majd megtanulod, mit jelent egyedül lenni!
Nem tudtam eldönteni, hogy ez zsarolás vagy kétségbeesett segélykiáltás. A szívem szakadt meg érte – láttam rajta, mennyire fél attól, hogy elveszít engem is. De közben ott volt Gábor: az egyetlen ember, aki mellett önmagam lehettem.
Egyik este Gáborral sétáltunk a Duna-parton. – Miért nem mondod meg neki az igazat? – kérdezte halkan.
– Mert félek… Félek attól, hogy végleg elveszítem őt – válaszoltam.
– És magadat nem félted? – nézett rám komolyan.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg csak anyám boldogságáért élek? Vagy jogom van ahhoz, hogy saját utamat járjam?
A következő hetekben egyre nőtt bennem a feszültség. Anyám minden nap újabb szabályokat hozott: „Este hatra itthon legyél! Ne telefonálj annyit! Ne beszélj Gáborral!” Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy rab.
Egy vasárnap reggel anyám váratlanul bejött a szobámba. – Lilla, beszélnünk kell – mondta csendesen. Leült mellém az ágyra. – Tudom, hogy haragszol rám… De én csak jót akarok neked. Nem akarom, hogy úgy járj, mint én apáddal.
– Anya, én nem vagyok te! – tört ki belőlem. – Én nem akarok úgy élni, hogy mindig mások elvárásainak próbálok megfelelni!
Anyám sírni kezdett. Először láttam rajta ennyi sebezhetőséget. – Félek… Félek attól, hogy egyedül maradok.
Átöleltem őt. Mindketten sírtunk. De tudtam: ez nem old meg semmit.
Aznap este Gábor felhívott: – Lilla, ha tényleg szeretsz, gyere el velem Pécsre! Ott kezdhetnénk új életet. Távol mindentől.
Egész éjjel nem aludtam. Anyám arca lebegett előttem: a félelem és a szeretet keveréke. Vajon képes lennék-e itt hagyni őt? De vajon képes lennék-e lemondani Gáborról?
Reggel összepakoltam egy táskát. Anyám a konyhában ült, kávét főzött.
– Elmegyek pár napra – mondtam halkan.
Felnézett rám. Láttam rajta: mindent ért.
– Csak vigyázz magadra – mondta végül remegő hangon.
Kiléptem az ajtón, és először éreztem azt, hogy tényleg dönthetek a saját sorsomról.
De vajon helyesen döntöttem? Lehet-e egyszerre hűségesnek lenni ahhoz, akitől az életet kaptam – és ahhoz, akitől talán az élet értelmét kapom majd? Vajon minden lánynak végig kell járnia ezt az utat?