Elmentem, mert elegem lett abból, hogy „kényelmetlen” feleség vagyok – Egy magyar nő igaz története
– Zsuzsa, beszélhetnénk végre normálisan? – Gábor hangja élesen hasított át a nappalin, miközben a konyhában a harmadik adag pogácsát húztam ki a sütőből. A vendégek fél óra múlva érkeznek, de ő már most ideges.
– Most? Mindenki mindjárt itt lesz… – próbáltam halkan, de már éreztem, hogy valami készül.
– Pont most. – Gábor szeme villant. – Nem akarom, hogy ma este leülj velünk. Ez üzleti vacsora lesz. A barátaim… hát… szóval… nem biztos, hogy értékelik a falusi történeteidet.
Megálltam. A kezem remegett a tepsivel. – Hogy érted ezt? – kérdeztem halkan.
– Zsuzsa, te is tudod. Egyszerű vagy. Nem illesz ide. A múltkor is… amikor azt mondtad, hogy „kellene egy kis házi lekvár”, mindenki csak nézett. Nem tudsz beszélgetni ezekkel az emberekkel.
– Szerinted ciki vagyok? – A hangom elcsuklott.
– Nem erről van szó… csak… nehéz nekem is. A kollégáim feleségei mind diplomások, beszélnek angolul, utaznak. Te meg… mindig csak a kertedről beszélsz.
Azt hittem, elájulok. Hát ezért dolgoztam annyit? Ezért hagytam ott a szüleimet, a kis falut, ahol mindenki ismert és szeretett? Hogy most szégyelljenek Budapesten?
– Akkor minek vetted el egy „egyszerű” lányt? – kérdeztem keserűen.
– Akkor még más voltál. Akkor még nem voltak ilyen elvárásaim.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem szóltam többet. Levettem a kötényt és bementem a hálóba. Hallottam, ahogy Gábor sóhajtva leül a kanapéra.
A tükör előtt álltam. A hajam kicsit kócos volt, az arcom kipirult a sütőtől. De én így szerettem magam. Így szeretett anyám is, apám is. Miért kellene megváltoznom?
Visszagondoltam az első találkozásunkra. Egyetemista voltam Szegeden, Gábor pedig akkor kezdett dolgozni egy bankban Pesten. Egy vonaton ismerkedtünk meg – ő hozta fel a csomagomat a polcról. Akkor még azt mondta: „Imádom benned ezt a természetességet.” Most meg ez lett a bűnöm.
Az este úgy telt el, mintha ott sem lettem volna. A vendégek jöttek-mentek, Gábor nevetett velük, én pedig a konyhában mosogattam csendben. Egyedül csak Réka, az egyik feleség jött be hozzám.
– Zsuzsa, minden rendben? Olyan furcsa vagy ma…
– Csak fáradt vagyok – hazudtam.
– Ne hagyd magad! Mi is vidékről jöttünk Imrével. Tudod, mennyit hallgattam én is emiatt? De legalább egymásnak sosem szégyelltük beismerni honnan jöttünk.
Elmosolyodtam keserűen. Réka legalább értette.
Az este végén Gábor bejött hozzám.
– Köszönöm a vacsorát – mondta halkan.
– Szívesen – feleltem gépiesen.
– Ne haragudj… csak nehéz nekem is megfelelni mindenkinek.
– És nekem? Nekem nem nehéz? – néztem rá könnyes szemmel.
Nem válaszolt.
Aznap éjjel nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban. Reggel felhívtam anyut.
– Kislányom, mi történt?
– Anyu… azt hiszem, haza akarok menni.
Anyám hallgatott egy pillanatig.
– Gyere haza. Mindig van helyed itthon.
A következő napokban Gábor kerülte a szemkontaktust. Éreztem, hogy szégyell engem. Egyre többször maradt bent dolgozni késő estig. Én pedig egyre magányosabb lettem ebben az idegen városban.
Egy hét múlva összepakoltam egy bőröndöt. Nem szóltam semmit Gábornak – csak hagytam egy cetlit az asztalon: „Elmentem haza. Ha egyszer újra büszke leszel rám, keress meg.”
A vonaton ülve végigbőgtem az utat Szegedig. Anyám már várt az állomáson.
– Tudtam, hogy egyszer visszajössz – ölelt át szorosan.
Otthon újra önmagam lehettem. Segítettem apunak a kertben, anyuval lekvárt főztünk, és újra dolgozni kezdtem a helyi könyvtárban. A faluban mindenki örült nekem.
Gábor először csak üzeneteket írt: „Gyere vissza! Hibáztam!” Aztán telefonált is – de én nem vettem fel.
Egy hónap múlva megjelent nálunk személyesen.
– Zsuzsa… kérlek… adj még egy esélyt! Rájöttem, mennyire hiányzol!
– Hiányzik neked valaki, akit szégyellsz? – kérdeztem csendesen.
– Nem szégyellek! Csak… féltem attól, mit gondolnak rólam mások…
– És én? Nekem nem fájt soha semmi?
Gábor letérdelt előttem.
– Megváltozom! Megígérem!
Anyám közbeszólt:
– Fiam, ha szereted a lányomat, szeresd úgy, ahogy van! Ha nem tudod elfogadni olyannak, amilyen… akkor engedd el!
Gábor sírt. Életemben először láttam sírni egy férfit miattam.
Végül úgy döntöttem: adok neki még egy esélyt – de csak ha hajlandó velem együtt élni vidéken legalább fél évig. Hogy lássa: nem szégyen egyszerűnek lenni.
Gábor belement. Fél évig együtt laktunk anyuéknál. Megtanult kapálni, főzni lekvárt és beszélgetni egyszerű emberekkel is. Lassan rájött: nem attól lesz valaki „valaki”, hogy milyen autóval jár vagy hány diplomája van.
Visszaköltöztünk Budapestre – de már másként élünk. Nem érdekelnek minket mások véleményei. Ha valaki lenéz engem azért, mert szeretek kertészkedni vagy vidéki vagyok – az már nem fáj annyira.
De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Miért olyan nehéz Magyarországon önmagunknak lenni? Miért kell szégyellni azt, ahonnan jövünk? Ti mit gondoltok erről?