A kimondatlan figyelmeztetések visszhangja – Egy anyós vallomása

– Már megint én mosogatok, főzök, takarítok! – zokogja Eszter a telefonban, hangja remeg a düh és a tehetetlenség keverékétől. – Gábor egész nap csak ül a gép előtt, és ha kérem, hogy segítsen, azt mondja, fáradt. Anyuka, én ezt már nem bírom tovább!

A szívem összeszorul. Ismerős ez a hang, ez a panasz. Mintha csak magamat hallanám harminc évvel ezelőtt, amikor még én voltam az, aki a férjemtől várta a segítséget – hiába. Akkoriban én is sírtam az anyámnak, de ő csak annyit mondott: „Ez a te dolgod, lányom.” Most viszont Eszter engem hív fel, és én tudom, hogy részben miattam is van így.

– Eszterkém, próbáltál vele beszélni? – kérdezem óvatosan.

– Persze! De mindig csak kifogásokat keres. Azt mondja, hogy az ő anyukája sosem várta el tőle, hogy segítsen otthon. Hát most már értem, miért! – vág vissza keserűen.

Nem tudok mit mondani. Tényleg nem vártam el tőle. Mindig azt gondoltam, majd az élet megtanítja a felelősségre. De most látom, hogy csak elkényeztettem. Mindent megcsináltam helyette: összepakoltam a ruháit, elrendeztem a dolgait, még a kedvenc kakaóját is az ágyba vittem neki reggelente. Azt hittem, ezzel szeretetet adok neki. Most pedig Eszter szenved emiatt.

– Tudod, Eszter – kezdem halkan –, lehet, hogy én is hibáztam. Nem tanítottam meg Gábort arra, hogy egy kapcsolatban mindkét félnek ki kell vennie a részét a munkából.

A vonal túlsó végén csend van. Hallom, ahogy Eszter szipog.

– Nem akarok veszekedni vele – mondja végül –, de már nem bírom egyedül. Néha úgy érzem, jobb lenne elválni.

Ez a szó – válás – úgy csap le rám, mint egy villám. Hirtelen eszembe jutnak a saját házasságom árnyai. Az apja is ilyen volt Gábornak: sosem segített semmiben. Én pedig tűrtem és hallgattam. Aztán egy nap már nem bírtam tovább – és elváltunk.

A családi ebédeken mindig mindenki mosolygott, de a felszín alatt ott fortyogtak a kimondatlan sérelmek. Anyám sosem beszélt arról, mennyit szenvedett apám mellett. Én sem beszéltem Gábornak arról, mennyire fájt az egyedüllét a házasságban. Most pedig Eszter is ugyanabba a csapdába esik.

Másnap átmegyek hozzájuk. Az ajtóban Eszter fáradtan mosolyog rám.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondja halkan.

A nappaliban Gábor ül a kanapén, kezében telefon. Felnéz rám, de nem szól semmit.

– Gábor – szólítom meg –, beszélhetnénk egy kicsit?

Vonakodva leteszi a telefont.

– Mi van?

– Szeretném, ha meghallgatnád Esztert. És engem is. Tudod, amikor gyerek voltál, mindent megcsináltam helyetted. Azt hittem, ezzel jót teszek neked. De most látom, hogy hibáztam.

Gábor arca megkeményedik.

– Most akkor minden az én hibám? – kérdezi ingerülten.

– Nem erről van szó – szól közbe Eszter –, csak szeretném, ha néha segítenél. Nem akarok mindent egyedül csinálni.

Gábor feláll és az ablakhoz megy. Hosszú csend következik.

– Nekem ezt sosem mondtad – mondja végül nekem.

– Nem is tudtam kimondani – felelem őszintén. – Mindig azt hittem, majd magadtól rájössz.

Eszter odalép hozzá és megfogja a kezét.

– Szeretlek téged – mondja halkan –, de így nem tudom folytatni.

Gábor lehajtja a fejét. Látom rajta a zavart és a bűntudatot. Talán most először érti meg igazán, mit jelent felelősséget vállalni valakiért.

Aznap este hazafelé menet azon gondolkodom: vajon hány családban ismétlődnek ugyanazok a hibák? Hány anya hallgatja el a fájdalmát? Hány férfi nő fel úgy, hogy azt hiszi: az otthon rendje magától van?

Pár hét múlva Eszter újra felhív.

– Jobb lett egy kicsit – mondja reménykedve. – Gábor elkezdett segíteni. Nem mindig könnyű neki, de próbálkozik.

Elmosolyodom.

– Ez már valami – felelem –, csak ne adjátok fel.

Leteszem a telefont és sokáig ülök csendben. Vajon lehet-e még változtatni azon, amit évtizedek alatt rontottunk el? Vagy örökre cipeljük magunkkal a kimondatlan figyelmeztetések visszhangját?

„Ti mit gondoltok? Lehet még tanulni egymástól és változtatni a családi mintákon? Vagy mindenki csak újraírja ugyanazt a történetet?”