Szerelem a harmadikon, szomszédasszony a földszinten – Egy pesti paneldráma

– Már megint te? – csattant fel anyám hangja a telefonban, miközben a konyhaasztalon remegő kézzel próbáltam kibogozni a gyerekek uzsonnás zacskóját. – Hát ki másra számíthatnék, ha nem rád, Zoli? A bátyád vidéken, az apád… hagyjuk is! Nekem most kell valaki, aki elviszi a gyerekeket az oviba, mert én nem bírom tovább!

A szívem összeszorult. Nem ez volt az első ilyen reggel, de most valahogy minden nehezebbnek tűnt. Az éjszaka alig aludtam, mert Vera – a barátnőm, akivel már három éve együtt vagyunk – megint veszekedett velem. Szerinte túl sokat foglalkozom a családommal, és túl keveset vele. Szerinte sosem leszünk igazi pár, amíg anyám minden reggel engem rángat.

– Zoli, vagy én, vagy ők! – mondta tegnap este könnyes szemmel. – Nem bírom tovább ezt a paneldzsungelt, a te örökös önfeláldozásodat! Én is szeretnék végre első lenni valakinek az életében.

Most pedig itt ültem, két kicsi unokahúgommal az ölemben, akik épp azon vitatkoztak, ki kapja a nagyobb kiflit. Az anyám sírt a telefonban, Vera sírt a nappaliban, én pedig csak azt éreztem: menekülnék. De hová?

A panelház harmadik emeletén laktunk, egy tipikus pesti lakótelepen. Mindenki mindent tudott mindenkiről. A folyosón mindig ott volt valaki: egy szomszédasszony papucsban, egy nyugdíjas bácsi kutyával, vagy éppen az a lány a földszintről – Anna –, akit mindenki csak úgy emlegetett: „az elvált nő”.

Aznap reggel is összefutottam vele. Épp akkor lépett ki az ajtaján, amikor én két gyerekkel és három táskával próbáltam bezárni magam mögött az ajtót.

– Segítsek? – kérdezte halkan.

– Köszönöm, de menni fog – próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy remeg a szám.

Anna nem szólt többet, csak átvette az egyik táskát. A liftben csend volt. A gyerekek kíváncsian nézték őt.

– Te vagy az új nagynéni? – kérdezte hirtelen Lilla.

Anna elnevette magát.

– Nem, csak egy szomszéd vagyok. De ha szeretnétek, lehetek nagynéni is – kacsintott.

A gyerekek vihogtak. Én pedig először éreztem azt hetek óta, hogy valaki nem akar tőlem semmit – csak segít.

Az oviban Anna is elkísért minket. Útközben beszélgettünk. Kiderült: ő is egyedül van. A férje elhagyta két éve, a családja vidéken él. Itt maradt ebben a panelrengetegben, ahol mindenki ítélkezik felette.

– Tudod, Zoli – mondta halkan –, néha azt érzem, mintha láthatatlan lennék. Mintha csak akkor vennének észre, ha baj van. Ha valaki meghal, ha valaki elválik… Akkor mindenki tudja a nevemet.

Nekem ismerős volt ez az érzés. Otthon mindig én voltam „a jó fiú”, aki mindent megold. Aki sosem panaszkodik. Aki mindig segít.

Aznap este Vera már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Elmentem anyuhoz. Gondolkodj el rajtunk.”

Leültem a sötét konyhában. A panelházban minden hang áthallatszik: valahol egy kisgyerek sírt, valaki veszekedett a szomszédban, lent Anna rádiója szólt halkan.

Másnap reggel újra találkoztunk Annával a lépcsőházban. Most ő sírt.

– Bocsánat… csak néha túl sok ez az egész – törölgette a szemét zavartan.

Nem tudtam mit mondani. Csak leültem mellé a lépcsőre.

– Tudod – kezdtem halkan –, nekem is elegem van néha ebből az egészből. Abból, hogy mindig másokért kell élni. Hogy sosem lehetek önmagam.

Anna rám nézett.

– És mi lenne, ha egyszer csak magadért döntenél?

Ez a mondat egész nap visszhangzott bennem. Magamért dönteni… De hogyan? Ha anyámnak szüksége van rám? Ha Vera azt várja tőlem, hogy végre csak rá figyeljek? Ha mindenki mást akar tőlem?

A következő hetekben egyre többet találkoztunk Annával. Néha csak annyi volt: együtt vittük le a szemetet. Máskor együtt mentünk boltba. Volt olyan este is, amikor átjött hozzám teázni – csak beszélgetni.

Közben Verával egyre kevesebbet beszéltünk. Ő sértetten hallgatott napokig, majd egyszer csak bejelentette: „Zoli, én ezt nem akarom tovább csinálni.”

Nem könyörögtem neki. Nem volt erőm hozzá.

Egy este Anna átjött hozzám egy tál meleg pogácsával.

– Gondoltam rád… – mondta halkan.

Leültünk egymás mellé a kanapéra. Először csak beszélgettünk: gyerekkorról, családról, arról, milyen nehéz ebben az országban boldogulni egyedülállóként. Aztán egyszer csak csend lett közöttünk.

– Félek… – suttogta Anna. – Félek újrakezdeni. Félek attól is, hogy megint csalódok.

Megfogtam a kezét.

– Én is félek – vallottam be –, de talán együtt könnyebb lesz.

Aznap este először aludtam nyugodtan hónapok óta.

A családom persze nem örült Annának. Anyám szerint „egy elvált nő csak bajt hoz”. A bátyám szerint „jobb lenne egy rendes lányt találni”. De én először éreztem azt: most végre magamért döntök.

Anna lassan beköltözött hozzám. A gyerekek megszerették őt – Lilla egyszer azt mondta: „Zoli bácsi, Anna olyan igazi nagynéni lett!”

A panelházban persze mentek a pletykák: „A harmadikon összejött a földszintivel!” De már nem érdekelt.

Egy este anyám felhívott:

– Zoli… lehet, hogy tévedtem Annával kapcsolatban. Lilla mesélte, milyen kedves vele… Talán tényleg boldog vagy vele?

Elmosolyodtam.

– Igen, anya. Most először tényleg boldog vagyok.

Most itt ülök Annával és Lillával a kanapén. Odakint esik az eső, de bent meleg van és csend.

Néha azon gondolkodom: mi lett volna, ha akkor reggel nemet mondok anyámnak? Ha nem engedem be Annát az életembe? Vajon hányan élnek még így ebben az országban: mások elvárásai szerint?

Ti mit gondoltok? Lehet-e igazán boldognak lenni úgy, hogy közben mindenki másnak akarsz megfelelni? Vagy egyszer tényleg eljön az idő, amikor magadért kell döntened?