„Amikor nehéz idők jöttek, a férjem családja sosem kérdezte, hogy vagyok” – Többé nem nyújtok segítő kezet
– Hogyhogy megint nem jössz el a vasárnapi ebédre, Zsuzsa? – kérdezte Gábor anyja, Ilona néni a telefonban, a hangjában ott csengett a sértettség.
– Egyszerűen fáradt vagyok, Ilona néni. Hét napból hatot dolgozom a kórházban, és most… most tényleg szükségem lenne egy kis pihenésre – válaszoltam halkan, de belül már forrt bennem a düh és a csalódottság.
Amióta Gáborral összeházasodtunk, mintha egy láthatatlan fal választott volna el a családjától. Hiába próbáltam mindent: vittem süteményt, segítettem a házimunkában, sőt, amikor Ilona néni vérnyomása megint az egekben volt, én rohantam át hozzá éjszaka. Ápolónőként természetes volt számomra, hogy segítek – de amikor nekem lett volna szükségem egy jó szóra, egy tál levesre vagy csak egy ölelésre, mintha láthatatlanná váltam volna.
A legrosszabb tavaly télen történt. Egyik este műszak után hazaértem, és alig álltam a lábamon. A kórházban influenzajárvány tombolt, mindenki túlórázott. Gábor dolgozott, így egyedül voltam otthon. Lázasan feküdtem az ágyban, remegtem a hidegtől. Felhívtam Gábort, hogy szóljon anyukájának vagy a testvérének, hátha tudnának hozni nekem valami levest vagy gyógyszert. De csak annyit mondott: „Anyámék most nem érnek rá, Zsuzsa. Majd holnap benézek hozzád.”
Másnap délután Ilona néni felhívott – de nem azért, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Csak annyit mondott: „Zsuzsa, tudnál segíteni Pistinek időpontot foglalni a reumatológiára? Már megint fáj a térde.”
Ott feküdtem betegen, és mégis nekem kellett mindent intézni. Akkor értettem meg igazán: ebben a családban én csak addig számítok, amíg hasznuk van belőlem.
Aztán jött az az este, amikor Gáborral összevesztünk. Ő mindig próbált közvetíteni köztünk, de sosem állt igazán mellém. – Miért kell mindig megsértődnöd? – kérdezte ingerülten. – Anyámék ilyenek. Nem rosszindulatból felejtenek el téged.
– De Gábor! Én is ember vagyok! Nekem is vannak érzéseim! – kiáltottam rá sírva. – Amikor nekik van bajuk, én ott vagyok. De amikor én vagyok rosszul, senki sem kérdezi meg, hogy vagyok-e egyáltalán!
Aznap este először gondoltam arra komolyan: talán sosem fogadnak el igazán. Talán örökre kívülálló maradok.
A következő hetekben próbáltam távolságot tartani. Nem mentem át minden vasárnap ebédre. Nem ugrottam minden telefonhívásra. És ahogy telt az idő, egyre inkább éreztem: visszakapom önmagam.
Egyik nap azonban váratlanul becsöngetett hozzánk Ilona néni és Pisti bátyja.
– Zsuzsa, baj van – kezdte Ilona néni remegő hangon. – Apádnak hirtelen rosszul lett a szíve. Tudnál segíteni? Nem tudjuk mit csináljunk!
Ott álltam az ajtóban, és éreztem a szívemben azt a régi késztetést: segíteni kell! De aztán eszembe jutott minden egyes alkalom, amikor nekem nem segítettek.
– Sajnálom, Ilona néni – mondtam halkan –, most nem tudok menni. Hívjanak mentőt.
Ilona néni döbbenten nézett rám. Pisti bátyja is csak állt némán.
– De hát te mindig segítettél! – suttogta Ilona néni.
– Igen – feleltem –, de most már magamra is gondolnom kell.
Aznap este Gábor dühösen vágta be maga mögött az ajtót.
– Hogy lehettél ilyen rideg? Az én családomról van szó!
– És én? – kérdeztem csendesen. – Én nem vagyok család?
Napokig alig beszéltünk egymással. Aztán egy este Gábor leült mellém.
– Talán igazad van – mondta fáradtan. – Talán túl sokat vártam tőled…
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem mellette és sírtam.
Most itt ülök a konyhaasztalnál, és azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy végre csak magamat védem? Meddig kell tűrnünk mások hálátlanságát? Vajon ti mit tennétek a helyemben?