Láncok nélkül: Egy apa ébredése a családi viszály közepette

– Miért mindig csak Annát segíted? – csattant fel Dóra hangja, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elmagyarázni, miért utaltam el ismét pénzt Anna lakáshitelére.

A villanykörte fáradtan pislákolt a plafonon, az eső kopogott az ablakon. Dóra szeme könnyes volt, de a hangja kemény. A szívem összeszorult. Mindig azt hittem, hogy jó apa vagyok. Hogy azzal, hogy segítek a lányaimnak, csak jót teszek. De most, ötvennyolc évesen, először éreztem azt, hogy valamit nagyon elrontottam.

– Dóra, te is tudod, hogy Anna most nehezebb helyzetben van – próbáltam védekezni.

– És én? Nekem nem volt nehéz két gyerekkel egyedül maradni? – kérdezte vissza remegő hangon. – De te csak Annát látod! Mindig csak őt!

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg esőcseppek. Azt hittem, mindkét lányomat egyformán szeretem. De ahogy visszagondoltam az elmúlt évekre, rájöttem: talán tényleg többet adtam Annának. Ő volt a kisebbik, mindig érzékenyebb, mindig bajba keveredett. Dóra erős volt, önálló – azt gondoltam, neki nincs szüksége rám annyira.

Aznap este nem tudtam aludni. A feleségem, Margit csendben feküdt mellettem, de éreztem rajta is a feszültséget. Reggelre kelve úgy döntöttem, beszélek Annával is.

– Apa, én nem kértem, hogy mindig engem ments meg – mondta Anna a telefonban. – Tudom, hogy Dóra haragszik rám is. Már nem is hív fel. A gyerekeket sem látom hónapok óta.

A hangja megtört volt. Rájöttem: nemcsak Dórát bántottam meg, hanem Annát is. Az anyagi támogatásom nemhogy közelebb hozta volna őket egymáshoz, hanem még jobban eltávolította őket egymástól.

A következő vasárnap családi ebédet szerveztem nálunk. Margit aggódva nézett rám:

– Biztos vagy benne? Nem lesz ebből nagyobb baj?

– Muszáj beszélnünk – feleltem. – Nem akarom így folytatni.

Dóra kelletlenül érkezett meg a két unokámmal. Anna egyedül jött; a férje vidéken dolgozott. Az asztalnál csend volt. Csak a kanalak csörrentek a tányérokon.

– Szeretnék valamit mondani – kezdtem halkan. – Tudom, hogy hibáztam. Azt hittem, ha segítek nektek anyagilag, azzal mindent megoldok. De csak rosszabb lett minden.

Dóra lesütötte a szemét. Anna könnyeivel küszködött.

– Nem akarom többé így folytatni – folytattam. – Nem akarom, hogy pénz miatt utáljátok egymást. Szeretlek titeket. Mindkettőtöket.

Hosszú csend következett. Végül Dóra törte meg:

– Apa… én csak azt szeretném, ha látnád: nekem is nehéz volt. És néha úgy éreztem, mintha nem lennék elég jó neked.

Anna is megszólalt:

– Én pedig mindig bűntudatot éreztem amiatt, hogy te engem választasz…

A szavak lassan oldották a feszültséget. Margit sírva fakadt; én is alig bírtam visszatartani a könnyeimet.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Elhatároztam: ezentúl nem pénzzel próbálom megoldani a problémákat. Inkább időt adok nekik – és magamnak is –, hogy újra megtaláljuk egymást.

A következő hetekben minden vasárnap együtt ebédeltünk. Néha még mindig előjöttek régi sérelmek, de már nem volt bennük annyi harag. Az unokák is újra játszottak együtt; Margit mosolya visszatért.

Most itt ülök az ablak előtt, nézem az őszi esőt, és azon gondolkodom: vajon hány magyar családban történik ugyanez? Hányan hiszik azt, hogy pénzzel mindent meg lehet oldani? És vajon hányan mernek szembenézni azzal, amit én is csak most értettem meg?

„Lehet-e újrakezdeni ott, ahol már minden darabokra hullott? És vajon elég-e a szeretet ahhoz, hogy begyógyítsa azokat a sebeket, amiket mi magunk okoztunk?”