Munkahelyi menedék: Menekülés a férjem elől

– Már megint bent maradsz túlórázni? – kérdezte Gábor a telefonban, hangjában ott csengett a gyanakvás és a sértettség.

A monitor fényében ültem, a kollégák már rég hazamentek, csak a takarítónő zörgött valahol a folyosón. A szívem összeszorult, de nem tudtam mást mondani, csak azt, amit már hetek óta ismételgettem: – Rengeteg a munka, Gábor. Nem tudok most hazamenni.

Valójában nem volt több munka, mint máskor. Csak nem akartam hazamenni. Nem akartam újabb veszekedést, újabb szemrehányást, újabb csendes, fojtogató vacsorát. Az utóbbi időben minden este ugyanaz: Gábor fáradtan hazaér, ledobja magát a kanapéra, bekapcsolja a tévét, és ha hozzászólok, csak morog valamit. Ha nem szólok hozzá, akkor meg azzal vádol, hogy elhidegültem tőle.

Azt hiszem, valahol igaza van. Elhidegültem. De nem egyik napról a másikra történt. Apró dolgokból állt össze: egy elfelejtett évforduló, egy lekezelő megjegyzés az anyósom részéről, amit Gábor sosem védett meg tőle. Egyre többször éreztem magam egyedül mellette is.

A munkahelyemen legalább értékelnek. Itt vagyok valaki: Zsuzsa, a projektvezető, akihez tanácsért fordulnak, akinek számít a véleménye. Otthon csak Zsuzsa vagyok, aki nem főzött elég sós levest, vagy aki túl sokat dolgozik.

Egyik este, amikor már sötétedett, és még mindig az irodában ültem, bejött hozzám András, az egyik kollégám. – Minden rendben? – kérdezte halkan. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben.

– Persze – hazudtam automatikusan. De András nem tágított.

– Tudod, hogy beszélhetsz velem bármiről – mondta. És akkor valami eltört bennem. Elmeséltem neki mindent: Gáborról, az anyósomról, a fojtogató otthoni légkörről. András csak hallgatott, néha bólintott, néha megérintette a kezemet.

– Nem vagy egyedül – mondta végül. – De nem menekülhetsz örökké.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon tényleg menekülök-e. Vagy csak próbálom túlélni a mindennapokat? Amikor beléptem a lakásba, Gábor már várt rám.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte ingerülten.

– Dolgoztam – feleltem fáradtan.

– Mindig csak dolgozol! Miért nem vagy soha itthon? Miért nem vagy velem?

– Mert amikor itthon vagyok, akkor is egyedül érzem magam! – csattantam fel. A hangom visszhangzott a nappaliban. Gábor döbbenten nézett rám.

– Ezt hogy érted?

– Úgy értem, hogy már nem beszélgetünk. Nem érdekel téged semmi abból, ami velem történik. Ha anyád megaláz, te csak hallgatsz. Ha én panaszkodom, azt mondod, ne hisztizzek.

Gábor leült az asztalhoz és fejét a kezébe temette.

– Nem tudom, mit csináljak – mondta halkan.

Én sem tudtam. Aznap este külön ágyban aludtunk. Másnap reggel Gábor szó nélkül ment el otthonról. Én pedig egész nap azon gondolkodtam: vajon tényleg vége van? Vagy még menthető ez az egész?

A következő hetekben egyre többet beszélgettem Andrással. Ő volt az egyetlen, aki meghallgatott. Egyik este együtt maradtunk bent dolgozni; később elmentünk egy kávéra is. Éreztem, hogy veszélyes vizekre evezek – de végre valaki figyelt rám.

Otthon közben minden egyre rosszabb lett. Az anyósom naponta hívogatott: – Zsuzsikám, mikor lesz már unoka? Miért nem főzöl rendesen Gábornak? – A hangja mindig éles volt és ítélkező.

Egy este Gábor részegen jött haza. – Te biztosan megcsalsz engem! – kiabálta. – Látom rajtad! Mindenki mondja! Anyám is mondta!

– Nem csallak meg! – kiáltottam vissza könnyes szemmel. – De ha így folytatjuk tovább, előbb-utóbb tényleg elmegyek innen!

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Reggel András írt egy üzenetet: „Ha beszélgetni akarsz, itt vagyok.”

Az irodában ülve azon gondolkodtam: vajon tényleg Andrásra vágyom? Vagy csak arra, hogy valaki végre meghallgasson? Vajon Gáborral még lehetne újrakezdeni? Vagy már túl sok minden történt?

Este hazamentem és leültem Gáborral beszélgetni. Ő is sírt. Azt mondta: – Félek elveszíteni téged.

– Én is félek – suttogtam.

Most itt ülök a sötétben és azon gondolkodom: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan menekülnek a munkahelyükre otthoni magányuk elől? Vajon lehet még boldog házasságot építeni ennyi sérelem után?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani mindent? Vagy néha tényleg jobb elengedni egymást?