A nő, aki nem létezett – Egy magyar asszony láthatatlanságának története

– Anyu, ne várj ma, későn érek haza! – csattant fel a telefonban a fiam, Gergő, majd már csak a sípszó maradt. A konyhaasztalon kihűlt a húsleves, amit egész délelőtt főztem. A panelház ablakán túl szürke volt az ég, a szomszéd kutya ugatott, valahol egy gyerek sírt. Én csak ültem, és néztem a levesben úszó sárgarépát. Vajon hányan gondolnak rám ma? Vajon hányan tudják egyáltalán, hogy létezem?

A nevem Katalin. Hatvanegy éves vagyok, özvegy. A férjem, Lajos, már öt éve nincs velem. Gergő az egyetlen fiam, de ő is inkább csak akkor keres, ha valami kell neki – pénz, tanács, mosás. A házban mindenki ismer mindenkit, de engem mintha csak a falak ismernének. A boltban a pénztáros rám se néz. A buszon mindig mellettem marad üresen az ülés. A szomszédasszony, Ilonka néni, csak akkor köszön, ha muszáj.

A legrosszabbak az ünnepek. Karácsonykor Gergő mindig azt mondja: „Anyu, most nem tudok jönni, de majd januárban bepótoljuk.” Januárban persze már senki nem pótol semmit. Tavaly húsvétkor egyedül festettem tojást. Aztán eltettem őket a hűtőbe, és napokig néztem őket – pirosak voltak és hidegek.

Egyik reggel úgy döntöttem: elmegyek sétálni a Duna-partra. Felvettem a piros kabátomat – azt, amit Lajos vett nekem még a nyugdíjba vonulásomkor –, hátha valaki végre észrevesz. Az utcán mindenki sietett: fiatal anyukák tolták a babakocsit, öltönyös férfiak telefonáltak, diákok nevetgéltek. Én csak mentem, és próbáltam nem belegondolni abba, hogy mennyire kilógok ebből az egészből.

A parkban leültem egy padra. Két galamb csipegetett morzsákat a lábam előtt. Ekkor odajött hozzám egy kislány – talán tízéves lehetett –, és leült mellém.

– Néni, maga miért van egyedül? – kérdezte hirtelen.

Meglepődtem. Rég nem szólt hozzám így senki.

– Mert… mert néha jó egyedül lenni – hazudtam.

– Az én anyukám is mindig ezt mondja – sóhajtott a kislány. – De szerintem csak szomorú.

Elmosolyodtam. – Hogy hívnak?

– Zsófi vagyok. És maga?

– Katalin.

– Szeretne velem galambokat etetni?

Bólintottam. Zsófi elővett egy zacskó kiflivéget, és együtt szórtuk szét a madaraknak. Közben mesélt: az apukája elhagyta őket, az anyukája sokat dolgozik, ő meg sokszor van egyedül otthon. Hirtelen úgy éreztem: mintha magamat látnám kicsiben.

Aztán Zsófi felállt.

– Holnap is itt lesz? – kérdezte.

– Ha szeretnéd.

– Szeretném.

Aznap este először évek óta nem kapcsoltam be a tévét vacsora közben. Csak ültem az asztalnál és gondolkodtam: vajon tényleg ennyire láthatatlan vagyok? Vagy csak én hittem el magamról?

Másnap újra találkoztunk Zsófival. Most már ő is hozott nekem egy rajzot: két galambot rajzolt, meg engem piros kabátban. „Ez maga” – mondta büszkén. Megköszöntem neki, és zsebre tettem a rajzot.

A következő hetekben mindennap találkoztunk. Néha hozott nekem egy szelet csokit is. Egyszer elmesélte, hogy az anyukája szerint „az öregek csak panaszkodni tudnak”. Megkérdeztem tőle: „Szerinted én is ilyen vagyok?”

– Maga inkább csendes – felelte komolyan –, de amikor mosolyog, akkor olyan, mintha sütne a nap.

Egyik délután Zsófi anyukája is megjelent a parkban. Fáradt volt és ideges.

– Zsófi! Hányszor mondtam már, hogy ne beszélj idegenekkel! – kiabált rá.

Zsófi rám nézett rémülten.

– Nem vagyok idegen – mondtam halkan –, csak… magányos vagyok.

Az anyuka rám villantotta a szemét.

– Mindannyian azok vagyunk – mondta végül csendesen –, csak nem beszélünk róla.

Ezután Zsófi már ritkábban jött ki velem a parkba. De amikor találkoztunk, mindig megölelt. Egyik nap azt mondta:

– Néni, maga olyan, mintha lenne nagymamám.

Megszorult a torkom. Gergő már hónapok óta nem keresett. Felhívtam hát én.

– Szia fiam! Hogy vagy?

– Jól vagyok, anyu… Bocsi, most rohannom kell!

Letette. Éreztem: sosem fogom visszakapni azt az időt, amikor még fontos voltam neki.

A házban közben új lakók költöztek fölém: egy fiatal pár kisbabával. Egyik este kopogtak át hozzám.

– Elnézést, Katalin néni! Tudna segíteni? Nem indul el a mosógépünk… – kérdezte Judit.

Átmentem hozzájuk, megnéztem a gépet (Lajostól sok mindent megtanultam), és sikerült megjavítanom. Judit hálásan mosolygott:

– Maga igazi kincs ebben a házban!

Először éreztem úgy hosszú idő után: valaki tényleg lát engem.

Ettől kezdve néha átmentem hozzájuk vigyázni a babára is. Judit néha sütött nekem kalácsot vagy hozott egy tál levest. A házban lassan híre ment: „Katalin néni mindenhez ért.” Egyre többen köszöntek rám a lépcsőházban.

De Gergő továbbra is távol maradt. Egyik nap váratlanul felhívott:

– Anyu… baj van. Elhagytam a munkám… Nem tudom, mit csináljak.

Nem mondtam semmit arról, mennyire fájt eddig a hallgatása. Csak annyit feleltem:

– Gyere haza vacsorára! Főzök neked húslevest.

Aznap este újra együtt ültünk az asztalnál. Gergő fáradt volt és megtört.

– Sajnálom anyu… Tudom, hogy elhanyagoltalak…

Megsimogattam a kezét.

– Mindenki hibázik néha – mondtam halkan –, de sosem késő újrakezdeni.

Később Zsófi is beugrott hozzám egy rajzzal: most már hárman voltunk rajta – ő, én és Gergő.

Rájöttem: lehet, hogy sosem leszek már fontos mindenkinek. De ha legalább egy embernek hiányoznék holnap reggelre… talán mégsem vagyok teljesen láthatatlan.

Vajon hányan élnek még így körülöttünk? Hány Katalin ül most is némán egy panelházban? És vajon mikor vesszük végre észre egymást?