Egyszerű esküvőt akartunk, de anyósom mindent felforgatott

– Nem lesz ebből semmi! – csattant fel Margit néni, miközben a konyhaasztalra csapta a porcelán bögrét. A kávé kilöttyent, és végigfolyt a terítőn. – Hogy képzelitek, hogy csak ketten lesztek ott? Az én lányaim is jönnek! Ez családi esemény!

Ott ültem Jakab mellett, és éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Már hetek óta próbáltuk elmagyarázni Margit néninek, hogy nincs pénzünk nagy esküvőre. A lakás, amit Jakab örökölt a nagymamájától, romokban hevert: a fürdőszoba penészes, a parketta felpúposodott, a falak repedezettek. Minden forintot félretettünk a felújításra. Az volt az álmunk, hogy egyszer majd ott nevetnek a gyerekeink.

– Margit néni, mi tényleg csak egy szűk körű szertartást szeretnénk – próbáltam halkan, de határozottan mondani. – A testvérek nélkül? – vágott közbe újra. – Hát mit gondolnak majd rólunk a rokonok? Hogy nincs pénzünk? Vagy hogy szégyelltek minket?

Jakab szorosan fogta a kezem. Tudtam, hogy ő is feszül. Gyerekkora óta Margit néni nevelte, miután az édesanyja meghalt. Mindig hálás volt neki, de most mintha két tűz közé szorult volna: köztem és az anyja között.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Hallottam, ahogy Jakab halkan beszélget a nappaliban Margit nénivel. – Anya, kérlek… Ez most nekünk fontos. Nem akarunk nagy felhajtást. – De hát én csak jót akarok! – sírta el magát Margit néni. – Az én lányomék is ott akarnak lenni! Nem lehet csak úgy kihagyni őket!

Másnap reggel Margit néni már úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Palacsintát sütött, és mosolyogva kínálta: – Egyetek, gyerekek! Az esküvő napján is ilyet fogok sütni! – mondta jelentőségteljesen.

Jakab rám nézett, én pedig próbáltam nem sírni. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Aztán jött az igazi fordulat: Margit néni bejelentette, hogy meghívta mindkét lányát és azok családját is. Tizenketten lesznek csak az ő oldaláról.

– De hát ezt nem bírjuk anyagilag! – fakadtam ki végül. – A lakásra kellene a pénz…

Margit néni megsértődött. Napokig nem szólt hozzám. Jakab egyre feszültebb lett. Egy este leült mellém a konyhában.

– Szeretlek, de nem akarom elveszíteni anyámat sem – mondta halkan. – Értem… De én sem akarom feladni az álmainkat – válaszoltam könnyes szemmel.

Aztán eljött az esküvő napja. Egy kis vidéki templomban voltunk, ahol csak pár barátunk és Jakab családja jelent meg. Margit néni ragyogott: mindenki ott volt, akit ő akart. Én viszont idegennek éreztem magam a saját esküvőmön.

A vacsoránál Margit néni hangosan nevetett a lányaival. Én csendben ültem az asztal végén, és azon gondolkodtam: vajon tényleg így kellett lennie? Jakab odahajolt hozzám.

– Sajnálom… – suttogta.

– Nem baj – válaszoltam halkan –, csak azt szerettem volna, ha ez rólunk szól.

Az este végén Margit néni odajött hozzám.

– Tudom, hogy haragszol rám – mondta halkan –, de én csak azt akartam, hogy mindenki együtt legyen. Nekem ez fontos.

Néztem őt, és nem tudtam eldönteni: önző voltam-e, amiért magunknak akartam ezt a napot? Vagy neki volt igaza?

Most itt ülök a félig felújított lakásban, Jakab mellett. Nézem a repedezett falakat és hallgatom a csendet.

Vajon lehet egyszerre boldognak lenni és mindenkinek megfelelni? Vagy valakinek mindig le kell mondania az álmairól? Ti mit tennétek a helyemben?