Amikor Anyám Hazaköltözött – Egy Család Széthullása Közepette
– Ez már nem a mi otthonunk, Gábor! – csattant fel Zsuzsa, a feleségem, miközben a konyhaasztalnál állt, összefont karral, és a tekintete jéghideg volt. Anyám a sarokban ült, csendben, lehajtott fejjel, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne a föld alá. A gyerekek a szobájukban voltak, de biztos voltam benne, hogy mindent hallanak.
Nem vagyok konfliktuskereső ember. Mindig is az voltam, aki inkább hallgat, békít, kompromisszumot keres. De most úgy éreztem, mintha két világ között rekedtem volna – az egyik oldalon az anyám, aki a válás után teljesen összetört, és hozzánk költözött, mert máshol nem volt helye; a másikon Zsuzsa, aki egyre kevésbé bírta elviselni az állandó feszültséget.
– Zsuzsa, kérlek… – kezdtem halkan, de ő félbeszakított.
– Nem! Ezt nem lehet tovább csinálni! Nem bírom már! – hangja remegett, de nem a félelemtől, hanem a düh és tehetetlenség keverékétől. – Mióta itt van az anyád, minden megváltozott. Nincs nyugalmunk. Nem érzem magam otthon.
Anyám felnézett rám. A szeme vörös volt a sírástól. – Nem akartam zavarni titeket… csak… nincs hova mennem…
A szívem összeszorult. Gyerekkoromban anyám volt az erős, aki mindent megoldott. Most törékenynek láttam, elveszettnek. A válás apámtól teljesen kifordította magából. Azóta gyógyszereket szedett, néha napokig ki sem mozdult az ágyból. A nyugdíja alig volt elég a rezsire, hát hozzánk költözött. Először azt hittem, ez csak átmeneti lesz.
De hónapok teltek el. Zsuzsa egyre feszültebb lett. Minden apróságon összevesztek: ki mennyi vizet használ zuhanyzáskor, ki hagyta elöl a tejesdobozt, ki főzi a vacsorát. Anyám gyakran szóvá tette Zsuzsa nevelési módszereit is – szerinte túl engedékeny volt a gyerekekkel. Zsuzsa pedig úgy érezte, minden lépését figyelik és kritizálják.
Egyik este, amikor már mindenki aludt, anyám bejött hozzánk.
– Gábor… – suttogta. – Nem akarok terhet jelenteni nektek. Ha kell, elmegyek…
Felültem az ágyban. – Anya, nincs hova menned! És én nem hagyhatom, hogy az utcára kerülj!
– De Zsuzsa… ő utál engem…
Nem tudtam mit mondani. Talán igaza volt. Talán tényleg utálta már.
Másnap reggel Zsuzsa rám nézett reggeli közben.
– Döntened kell – mondta halkan. – Vagy ő marad, vagy én megyek el a gyerekekkel.
A világom összeomlott. Hogy dönthetnék? Az anyám vagy a feleségem? Mindkettőt szerettem. Mindkettőnek tartozom valamivel: anyámnak az életemmel és mindazzal, amit kaptam tőle; Zsuzsának pedig a közös életünkkel és a gyerekeinkkel.
Próbáltam beszélni velük külön-külön is. Anyám sírt, Zsuzsa dühöngött. Egyikük sem engedett.
A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Főnököm, Laci odahívott egyszer ebédszünetben.
– Mi van veled mostanában? Olyan vagy, mint aki máshol jár fejben.
Elmeséltem neki mindent. Laci csak hümmögött.
– Tudod, Gábor… nálunk is volt ilyen. Az asszony anyja hozzánk költözött pár hónapra. Majdnem ráment a házasságunk. Végül kompromisszumot kellett kötni: segítettünk neki albérletet találni.
Hazafelé azon gondolkodtam: tényleg ez lenne a megoldás? De anyámnak nincs pénze albérletre…
Aznap este újra összevesztek. A gyerekek sírtak. Én pedig ott álltam középen – tehetetlenül.
Végül egy este anyám összepakolt egy bőröndöt.
– Elmegyek – mondta csendesen. – Nem akarom tönkretenni az életedet.
Zsuzsa csak némán nézte őt.
Kísértem anyámat a buszmegállóig. Egész úton sírtunk mindketten.
Azóta sem tudom feldolgozni ezt az egészet. Anyám egy kis panellakásba költözött Zuglóban egy régi barátnőjéhez. Zsuzsa visszakapta a nyugalmát – de valami végleg eltört közöttünk is.
Néha azon gondolkodom: lehetett volna ezt másképp csinálni? Miért kell választani azok között, akiket szeretünk? Vajon tényleg csak ennyi egy család ereje?