A jószívűség ára – Egy budapesti panelház titkai

– Zsuzsa, ugye nem hagyja magára anyámat? – kérdezte remegő hangon a telefonban Halina néni lánya, Judit. A hangja tele volt kétséggel és fáradtsággal, mintha már rég lemondott volna arról, hogy bárki is segíthetne rajta.

A konyhaasztalnál ültem, a hajnali fény éppen csak beszűrődött a panel ablakán. A telefonomat szorongattam, miközben a kávém kihűlt előttem. Halina néni előző este került be a Szent Imre kórházba, miután elesett a fürdőszobában. Én találtam rá, amikor a szokásos reggeli paradicsomot akartam átvinni neki.

– Természetesen nem hagyom magára – mondtam végül, de már akkor éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Nem csak egy szívességről volt szó. Ez most több volt: felelősség.

Halina néni mindig is magányos volt, de sosem panaszkodott. A férje tíz éve halt meg, a lánya vidéken él, ritkán látogatja. A házban mindenki ismerte őt, de igazán senki sem törődött vele. Én sem gondoltam volna, hogy egyszer majd az ő sorsa lesz az én terhem.

Aznap reggel az egész ház csendes volt. A lift nyikorgott, ahogy lementem Halina néni lakásához. A kulcsot még előző este adták át a mentősöknek, hogy be tudjak menni. Beléptem: a lakásban állott levegő, gyógyszerek illata és egy régi rádió halk zúgása fogadott.

A hűtőben alig volt valami. Az asztalon egy félig megevett kifli és egy pohár víz. A fürdőszobában még ott voltak a vérnyomásmérő és a papucsai. Hirtelen rám tört a felismerés: mostantól minden az én vállamon van.

A következő napokban intéznem kellett mindent: bevásárlás, gyógyszerek beszerzése, számlák befizetése. Judit csak telefonon jelentkezett néha, mindig sietett, mindig kifogásokat keresett.

– Tudja, Zsuzsa, nekem most nagyon nehéz… A gyerekek… A munka… – mentegetőzött.

A házban is egyre többen néztek rám furcsán. A harmadikról Marika néni egyszer félrehívott a lépcsőházban:

– Maga miért csinálja ezt? Nem fél attól, hogy kihasználják?

Nem tudtam válaszolni. Talán tényleg kihasználnak? Vagy csak én érzem így? Minden este fáradtan estem haza, de valami belülről hajtott: nem hagyhatom magára azt az asszonyt.

Egy hét múlva Halina néni állapota rosszabbodott. Az orvos azt mondta, hosszabb ápolásra lesz szüksége. Judit ekkor jelent meg először személyesen – de nem azért, hogy segítsen.

– Zsuzsa, maga úgyis ráér… Anyám magát szereti legjobban ebben a házban. Én nem tudok itt maradni – mondta ridegen.

A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Hirtelen minden teher rám szakadt: nemcsak Halina néni gondozása, hanem az egész család felelőssége is.

A panelházban egyre több pletyka terjedt rólam. A negyedikről Pista bácsi egyszer odaszólt:

– Vigyázzon, Zsuzsa! Az ilyen jószívű embereket mindig kihasználják!

De én nem tudtam más lenni. Minden nap mentem a kórházba, vittem tiszta ruhát, beszélgettem Halina nénivel. Néha sírt is.

– Zsuzsikám, maga olyan jó hozzám… Miért nem lehet mindenki ilyen? – kérdezte egyszer könnyes szemmel.

Nem tudtam mit mondani. Csak megszorítottam a kezét.

Közben otthon is kezdtek elfogyni az erőim. A férjem egyre türelmetlenebb lett:

– Meddig akarod ezt csinálni? Nem a te dolgod! Mi lesz velünk?

A fiam is panaszkodott:

– Anya, sosem vagy otthon! Nekünk is szükségünk van rád!

Éreztem, hogy két tűz között vagyok: segíteni akarok valakin, akinek senkije sincs – de közben a saját családom is eltávolodik tőlem.

Egy este összevesztünk otthon. A férjem becsapta az ajtót:

– Válassz! Vagy mi, vagy Halina néni!

Ott ültem a sötét konyhában, és sírtam. Nem értettem: miért lettem én az ellenség? Miért baj az, ha valaki segíteni akar?

Másnap reggel Halina néni meghalt. A kórházból hívtak fel. Egyedül halt meg – én sem voltam ott vele.

A temetésen alig voltak páran. Judit csak gyorsan elintézte a papírokat, majd sietve távozott. Én maradtam utoljára a sírnál.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: megérte-e? Megérte feláldozni mindent valakiért, akit mindenki más elhagyott? Vagy csak én vagyok túl naiv?

Most itt ülök újra ugyanannál a konyhaasztalnál. Nézem a kihűlt kávémat és hallgatom a panelház csendjét.

Vajon tényleg rossz dolog jónak lenni ebben a világban? Vagy csak rosszkor voltam jó helyen?