Szerelem hatvan felett – avagy hogyan lettem „naiv öregasszony” a fiam szemében

– Anya, te tényleg ennyire naiv vagy? Hatvan felett? – csattant fel Gábor, a fiam, miközben a konyhaasztalnál állt, ökölbe szorított kézzel. A hangja visszhangzott a csendes lakásban, ahol a múltban csak a rádió szólt halkan, vagy a teavíz csobogott. Most viszont minden szó éles volt, mint a kés.

Nem terveztem, hogy beleszeretek. Főleg nem hatvankét évesen, amikor már minden napom ugyanúgy telt: reggel pontosan 6:30-kor keltem, kávé, tusolás, majd a szokásos kosztümömbe bújva indultam a munkahelyemre. A HR-osztályon mindenki csak „Piroska néni”-nek hívott. Mindig tudtam, ki mikor megy szabadságra, ki milyen papírt felejtett el leadni. Csendes voltam, de határozott. Nem voltam az a típus, aki elfelejti magát.

Aztán jött ő. László. Az új karbantartó. Egy fejjel magasabb nálam, szelíd mosollyal és olyan hanggal, ami egyszerre volt rekedtes és megnyugtató. Először csak annyit vettem észre, hogy mindig rám néz, amikor belépek az irodába. Aztán egy nap megkérdezte: – Piroska néni, segíthetek valamiben?

Nevettem. Rég nem nevettem így. – Ha tudna hozni egy kávét, azt megköszönném – mondtam tréfásan.

Másnap reggel ott várt egy bögre kávéval. És minden nap egy újabb apró figyelmesség: egy csokor hóvirág az asztalomon, egy cetli: „Szép napot kívánok!”

A kollégáim suttogtak mögöttem. Hallottam, ahogy Zsuzsa azt mondja: – Nézd már, Piroska néni virágot kap! – De nem törődtem vele. Valami új kezdődött bennem. Olyan érzés volt, mintha újra húsz lennék.

Aztán László meghívott egy sétára a Margitszigetre. Először nemet mondtam – mit gondolnának rólam? De aztán mégis elmentem. Sétáltunk a fák alatt, beszélgettünk az életünkről. Ő is özvegy volt, két unokája van. Megértettük egymást.

Hetekig titkoltam otthon. Gábor ritkán jött át, de amikor igen, mindig ugyanazt kérdezte: – Anyu, mi újság? – Én pedig csak annyit mondtam: – Semmi különös.

De egyszer lebuktam. Egy este László hazakísért, és éppen akkor ért haza Gábor is. Az ablakból meglátta, ahogy László megfogja a kezem.

Másnap reggel jött át hozzám dühösen:
– Ki ez az ember? Mit akarsz tőle? Anyu, te nem vagy már fiatal! Ne hagyd magad becsapni!

Próbáltam magyarázni:
– Gábor, én boldog vagyok mellette…
– Boldog? Hatvan felett? Ne nevettess! Mindenki rajtad fog nevetni! – kiabálta.

Sírtam aznap este. Úgy éreztem magam, mint egy kamaszlány, akit lebuktattak az első randin. De közben ott volt bennem valami makacs erő is: jogom van boldognak lenni.

László nem értette először:
– Miért nem vállalod fel előttük? – kérdezte csendesen.
– Mert félek… Félek attól, hogy elveszítem a fiamat.

A munkahelyemen is egyre többen néztek rám furcsán. Egyik nap Zsuzsa félrehívott:
– Piroska néni… biztos jó ötlet ez? Az emberek beszélnek…
– Engem már nem érdekelnek az emberek – feleltem halkan.

De hazudtam magamnak is. Érdekelt. Fájt minden szóbeszéd.

Egy este Gábor felhívott:
– Anyu, gondolkodtam… Ha tényleg boldog vagy vele, akkor nekem nincs jogom beleszólni. Csak félek érted.
– Tudom, fiam… De én is félek. Félek attól, hogy ha most lemondok erről az érzésről, soha többé nem lesz ilyen az életemben.

Lászlóval lassan megtanultam újra bízni magamban és abban, hogy az élet nem ér véget hatvan felett sem. Együtt főztünk vasárnaponként, néha elmentünk színházba vagy csak sétáltunk a Duna-parton.

A családom lassan elfogadta őt. Az unokám egyszer azt mondta:
– Mama, Laci bácsi vicces! – És ez mindennél többet jelentett nekem.

De még ma is sokszor eszembe jut Gábor első mondata: „Naiv öregasszony.” Vajon tényleg az vagyok? Vagy csak valaki, aki végre mert élni?

Ti mit gondoltok? Lehet-e újrakezdeni hatvan felett? Vagy tényleg csak nevetségessé válik az ember?