Az Ígéretek Árnyékában: Egy Magyar Nő Útja a Szabadság Felé
– Hova mész már megint, Zsófi? – csattant fel Murat hangja, ahogy a kulcsot a táskámba csúsztattam. A hangja nem volt hangos, de annál hidegebb. A nappali sarkában állt, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban elkövethetnék valami megbocsáthatatlant.
– Csak a boltba ugrom le, elfogyott a tej – próbáltam nyugodtan válaszolni, de a hangom megremegett. Tudtam, hogy nem hisz nekem. Soha nem hitt.
A lakásunk Zuglóban kívülről rendezett volt: muskátlik az ablakban, frissen festett ajtó, szomszédoknak mindig mosoly. De odabent minden mozdulatomat figyelte. Ha öt perccel tovább maradtam a munkahelyemen – egy könyvelőirodában dolgoztam –, már jöttek a kérdések. Ha a telefonom pittyegett, azonnal tudni akarta, ki írt. Barátnőimet szép lassan elvesztettem; először csak ritkábban találkoztunk, aztán már csak üzenetek maradtak, végül azok is elmaradtak.
Az első években még reménykedtem. Murat udvarias volt, figyelmes, mindig tudta, mivel lepjen meg. Anyám is azt mondta: „Zsófikám, ilyen férfit kívánok neked!” De az esküvő után minden megváltozott. Először csak apró dolgokban: „Ne vedd fel azt a szoknyát, túl rövid.” „Miért beszélsz olyan sokat Évával? Nem jó hatással van rád.” Aztán egyre durvább lett: „Ha igazán szeretnél, nem mennél sehova nélkülem.”
Egyik este, amikor hazaértem, Murat a konyhában ült sötétben. Meg sem várta, hogy letegyem a kabátom.
– Hol voltál ilyen sokáig?
– Túlóra volt – feleltem halkan.
– Hazudsz! – vágta hozzám. – Biztosan valakivel találkoztál.
A szívem hevesen vert. Nem mertem visszaszólni. Tudtam, hogy ilyenkor jobb hallgatni. Másnap reggelre mintha semmi sem történt volna; Murat kedvesen főzte a kávét, és azt mondta: „Szeretlek, Zsófi. Csak félek, hogy elveszítelek.”
Sokáig elhittem neki. Azt gondoltam, ha jobban igyekszem, ha mindenben megfelelek, akkor majd újra az lesz, akit megszerettem. De minden próbálkozásom csak újabb gyanakvást szült.
Anyám egyszer meglátogatott váratlanul. Amikor Murat nem volt otthon, sírva fakadtam előtte.
– Kislányom – ölelt át –, ez nem szerelem. Ez börtön.
De nem tudtam lépni. Féltem attól, mi lesz velem egyedül. Féltem attól is, mit szólnak majd az emberek: „Zsófi elvált? Pedig olyan szép pár voltak!”
A fordulópont egy vasárnap délután jött el. Murat dühösen csapta be maga mögött az ajtót – valami apróság miatt veszett össze velem –, én pedig ott maradtam a nappali közepén, remegve. Akkor először gondoltam arra komolyan: talán jobb lenne nélküle.
Aznap este elővettem egy régi naplómat. Lapozgattam benne; tele volt álmokkal: utazásokról, barátokról, tervekről. Rájöttem, hogy már évek óta nem írtam bele semmit. Mintha megszűntem volna létezni.
Másnap reggel felhívtam Évát – az egyetlen barátnőmet, aki még nem fordult el tőlem teljesen.
– Zsófi! – kiáltott fel meglepetten. – Már azt hittem, sosem keresel!
– Segítségre van szükségem – suttogtam.
Éva azonnal jött. Együtt sírtunk a konyhaasztalnál. Elmondta, hogy ő is átélt hasonlót; hogy nem vagyok egyedül.
Innentől kezdve minden nap egy kis harc volt: először csak annyi, hogy nemet mondtam Muratnak egy vacsorára; aztán elmentem Évával sétálni; végül bejelentkeztem egy pszichológushoz.
Murat persze észrevette a változást. Egyre idegesebb lett; kiabált velem, fenyegetőzött. De én már tudtam: nem maradhatok tovább.
Egy este összepakoltam néhány ruhát és elmentem anyámhoz vidékre. Murat órákon át hívogatott; üzenetekkel bombázott: „Nélküled nincs értelme az életemnek!” „Ha elmész, tönkreteszel mindent!”
De én nem mentem vissza.
A válás hosszú és fájdalmas volt. Murat mindent megtett, hogy megalázzon: hazugságokat terjesztett rólam a közös barátaink között; még a munkahelyemen is próbált befeketíteni. De Éva és anyám mellettem álltak végig.
Most már két éve külön élek tőle. Még mindig vannak nehéz napjaim; néha rémálmok gyötörnek. De újra elkezdtem írni a naplómba. Vannak terveim: szeretnék egyszer saját könyvelőirodát nyitni; szeretnék utazni; szeretnék újra bízni valakiben.
Sokan azt mondják: „Miért nem léptél hamarabb?” De csak az tudja igazán megérteni ezt a helyzetet, aki maga is átélte.
Vajon hány nő él még ma is ilyen árnyékban? És vajon mikor jön el az a pillanat számukra is, amikor elhiszik: van kiút?