„Nem akarlak az esküvőmön látni!” – Egy magyar anya kiáltása, amikor elveszíti a lányát a legszebb napon
„Nem akarlak az esküvőmön látni!” – Anna hangja még most is visszhangzik a fejemben, mintha egy soha el nem múló rémálom lenne. Ott álltunk a régi, nyikorgó parkettán a nagymamám lakásában, ahol annyi boldog karácsonyt töltöttünk együtt, és most mégis úgy éreztem, mintha minden fal rám omlana. A kezem remegett, ahogy a kávéscsészét szorongattam, és próbáltam felfogni, hogy a saját lányom mondta ezt nekem.
– Anna, kérlek… – suttogtam, de ő már elfordult. A haja úgy csapódott a vállára, ahogy mindig is tette, amikor dühös volt rám. – Nem értem, miért…
– Pontosan tudod, miért! – vágott vissza. – Mindig csak magadra gondoltál! Neked sosem volt elég jó semmi, amit csináltam. Most végre boldog vagyok, és nem akarom, hogy elrontsd ezt is!
A szívem összeszorult. Hányszor mondtam már neki, hogy csak jót akarok? Hányszor próbáltam megvédeni őt – talán túlzottan is? Eszembe jutottak azok az évek, amikor egyedül neveltem Annát. A férjem, Gábor elhagyott minket, amikor Anna még csak tíz éves volt. Akkor megfogadtam magamnak: mindent megteszek érte. De talán túl szorosra húztam azt a bizonyos kötelet.
Azóta is minden napomat bűntudat árnyékolja be. Amikor Anna gimnazista lett, egyre többször vitatkoztunk. Nem tetszett neki, hogy beleszólok az életébe: a barátaiba, a tanulásába, abba is, hogy mikor jön haza. Én csak féltem őt – de ő ezt sosem értette meg.
Most pedig itt állok, ötvenhárom évesen, egyedül egy üres lakásban. Az asztalon ott hever az esküvői meghívó – vagyis csak egy példány belőle, amit a húgomtól kaptam meg titokban. Anna nem küldött nekem meghívót. Azt mondta: „Nem akarom, hogy ott legyél.”
A családunkban mindenki tudja, hogy valami nincs rendben köztünk. Az anyám – Anna nagymamája – próbál közvetíteni.
– Kati, beszélj vele újra! – mondja nekem telefonon. – Egy anya-lánya kapcsolat nem szakadhat el így!
De mit mondhatnék még? Hányszor kérhetek bocsánatot ugyanazért? Hányszor mondhatom el neki, hogy szeretem?
Az esküvő napján egész Budapest ünneplőbe öltözött. A Duna-parton sétáltam, miközben elképzeltem Annát a fehér ruhában. Vajon ki kíséri majd az oltárhoz? Talán az új férje apja? Vagy egy barát? Én csak messziről nézhettem a boldogságát.
A húgommal találkoztam egy kávézóban.
– Kati, ezt nem hagyhatod annyiban! – mondta Judit. – Menj oda! Legalább nézd meg messziről…
– Nem akarom megalázni magam – válaszoltam halkan. – Ha Anna ezt akarja…
De belül tomboltam. Minden anyai ösztönöm tiltakozott az ellen, hogy ne legyek ott életem legfontosabb napján. Hiszen én szültem őt! Én vigyáztam rá beteg éjszakákon! Én sírtam vele együtt az első szerelmi csalódásánál!
Este hazamentem. A lakás csendje fojtogató volt. Elővettem egy régi fényképalbumot: Anna első lépései a Városligetben; Anna a ballagásán; Anna és én a Balaton partján. Mindegyik képen ott vagyok mellette – most pedig úgy érzem, örökre elveszítettem.
Másnap reggel csörgött a telefonom. Anna volt az.
– Anya…
A hangja remegett.
– Sajnálom… Tudom, hogy fáj neked… De nekem most így könnyebb.
– Szeretlek – mondtam halkan.
– Én is szeretlek… csak… most még nem megy…
Letettük. A könnyeim végigfolytak az arcomon.
Azóta minden nap azon gondolkodom: hol rontottam el? Miért nem tudtam elengedni őt időben? Miért hittem azt, hogy csak akkor vagyok jó anya, ha mindent kézben tartok?
Talán egyszer majd megbocsát nekem. Talán egyszer majd újra ott lehetek mellette – ha nem is az oltárnál, de legalább az életében.
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e újrakezdeni egy ilyen törést? Vajon tényleg az idő minden sebet begyógyít?