A Teher, Amit Nem Választottam: Egy Anyaságba Született Küzdelem

– Miért nem gondolkodtál előbb, Zsófi? – hallottam anyám hangját a konyhából, miközben a hideg ablaküvegen keresztül néztem az udvaron játszó kisfiamat, Mátét. – Egy gyerek csak teher, ha nincs mögötte rendes élet.

A szívem összeszorult. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. Munkanélküli voltam már három hónapja, mióta visszamentem volna dolgozni a könyvelőirodába, de közölték, hogy nincs már rám szükség. Azóta minden napom abból állt, hogy álláshirdetéseket böngésztem, önéletrajzokat küldözgettem, és közben próbáltam Mátét ellátni. A bölcsődei helyek beteltek, a családom pedig egyre türelmetlenebb lett velem.

– Anyu, kérlek… – léptem be a konyhába remegő hangon. – Ne beszélj így róla. Ő a fiam.

Anyám csak legyintett. – Nem róla beszélek, hanem rólad! Hogy gondoltad ezt végig? Egyedülálló nőként, munka nélkül… Mit gondolsz, meddig fogunk tudni segíteni?

A válaszom bennrekedt. Apám a sarokban ült, újságot olvasott, de láttam rajta, hogy hallgatózik. Az ő csalódott pillantása még jobban fájt.

Aznap este Máté nyugtalanul aludt. Éjjelente gyakran felriadt sírva; talán megérezte rajtam a feszültséget. Néha úgy éreztem, mintha mindenki csak azt várná tőlem, hogy beismerjem: hibáztam. Hogy nem vagyok elég jó anya.

Másnap reggel újabb elutasító e-mail várt: „Köszönjük jelentkezését, de másik pályázót választottunk.” A telefonomat az asztalra csaptam.

– Zsófi! – szólt rám apám. – Nem kellene így viselkedni a gyerek előtt.

– Bocsánat – suttogtam.

A napok egybefolytak. Minden reggel ugyanaz: próbáltam mosolyogni Mátéra, játszani vele, de közben belül egyre üresebbnek éreztem magam. A barátaim is eltűntek; mintha a gyerekemmel együtt elvesztettem volna őket is.

Egyik este, amikor Máté már aludt, leültem anyámmal teázni. Megpróbáltam beszélni vele.

– Anyu… néha úgy érzem, nem bírom tovább. Mintha mindenki csak azt várná tőlem, hogy elbukjak.

Anyám sóhajtott. – Nem akarom, hogy elbukj. Csak aggódom érted… és Mátéért is. Látod magad? Fáradt vagy, ideges…

– Tudom – mondtam halkan –, de nem tudok mást tenni. Ő az életem része. Nem adhatom fel.

– Senki sem mondta, hogy add fel – felelte anyám csendesen –, de néha muszáj segítséget kérni.

Segítséget? De kitől? A barátnőim közül Kata külföldre ment dolgozni, Réka pedig két gyerekkel otthon van és alig van ideje rám. A volt párom, Gábor már rég új életet kezdett egy másik városban; néha küld pénzt, de sosem kérdezi meg, hogy vagyunk.

Egyik délután váratlanul csöngettek. Az ajtóban a szomszédom, Ilonka néni állt egy tál meleg levessel.

– Gondoltam, rád fér – mosolygott rám kedvesen.

Elpityeredtem. Leültem mellé az asztalhoz és mindent kiöntöttem neki: a munkanélküliséget, az anyám szavait, a magányt.

– Tudod, Zsófikám – mondta Ilonka néni –, én is voltam egyedülálló anya. Akkoriban még nehezebb volt… De mindig találtam valakit, aki segített. Néha csak egy jó szó is elég volt.

Aznap este először éreztem úgy hónapok óta, hogy nem vagyok teljesen egyedül.

A következő hetekben Ilonka néni gyakran átjött hozzánk; néha vigyázott Mátéra egy órára, hogy el tudjak menni állásinterjúkra. Anyám is kezdett engedékenyebb lenni; egyszer még azt is mondta: „Látom rajtad, hogy próbálkozol.”

Egy januári reggelen végre kaptam egy telefonhívást: behívtak egy interjúra egy helyi könyvelőirodába. A szívem majd kiugrott a helyéről.

Az interjú előtt anyám odalépett hozzám.

– Büszke vagyok rád – mondta halkan.

Aznap este Mátéval együtt nevettünk a fürdőkádban; először éreztem újra örömöt az anyaságban.

Nem lett minden tökéletes: az új munkahelyen kevesebbet kerestem, mint korábban; Máté bölcsődéje messze volt; a családi feszültségek sem múltak el teljesen. De megtanultam segítséget kérni és elfogadni.

Most itt ülök az ablakban egy bögre teával és nézem Mátét játszani az udvaron. Néha még mindig hallom anyám szavait a fejemben: „Egy gyerek csak teher…” De már tudom: ő nem teher. Ő az én erőm.

Vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Hányan gondolják azt titokban: talán hibáztak? És vajon mikor tanuljuk meg végre elfogadni egymást – hibákkal és terhekkel együtt?