Amikor Elcsendesedett a Kert: Egy Nyár Ketten, Gyerekek Nélkül

– Miért nem szólsz hozzám, Pali? – kérdeztem halkan, miközben a grill utolsó parazsa is kialudt a kertben. A júniusi este hűvös volt, a levegőben még ott lebegett a sült hús illata, de a gyerekek nevetése már csak emlék volt.

Pál a sörösüveg nyakát forgatta az ujjai között, mintha abban keresné a választ. – Mit mondjak, Márti? – sóhajtott végül. – Nincs miről beszélgetnünk.

Ez volt az első nyár, hogy Zsófi és Ádám nem jöttek haza. Zsófi Berlinben dolgozott egy nyári gyakornoki programban, Ádám pedig végre elköltözött a barátnőjéhez Szegedre. Hirtelen ketten maradtunk a nagy házban, ahol minden zugban ott visszhangzott a múlt: a gyerekszobákban a poszterek, a konyhában az üres müzlis tálak, az udvaron a rozsdásodó trambulin.

Az első napokban próbáltam kitölteni az űrt. Főztem Pálnak kedvenc rakott krumpliját, elmentünk együtt piacra, még egy régi társasjátékot is elővettem. De minden próbálkozásom falakba ütközött. Pál csak bólintott, vagy röviden válaszolt. Aztán egy este, amikor megkérdeztem, hogy mi bántja, csak annyit mondott: – Nem tudom, mit kezdjek veled. Nem tudom, mit kezdjek magammal sem.

A csend egyre nehezebb lett. Reggelente már nem volt kihez szólni azon kívül, hogy „Jó reggelt”, és esténként sem voltak viták arról, ki mosogat vagy kié a fürdőszoba. A ház túl nagy lett kettőnknek. Néha azon kaptam magam, hogy hangosan beszélek magamhoz, csak hogy ne legyen olyan nyomasztó a némaság.

Egyik délután anyám hívott fel. – Hogy vagytok? – kérdezte aggódva.
– Jól vagyunk – hazudtam automatikusan.
– Márti, ne csináld ezt magaddal. Tudom, hogy fáj. De beszélnetek kellene egymással.

Anyám mindig is éleslátó volt. Gyerekkoromban is ő vette észre először, ha valami baj volt otthon. Most viszont úgy éreztem, mintha mindenki jobban tudná nálam, mit kellene tennem.

Egyik este Pál későn jött haza. Azt mondta, túlórázott, de éreztem rajta az idegenséget. Leült mellém a kanapéra, de nem nézett rám.
– Szerinted mi lesz velünk? – kérdeztem végül.
– Nem tudom – felelte halkan. – Talán csak meg kell szoknunk ezt az új életet.
– De én nem akarom megszokni! – tört ki belőlem. – Nem akarok két idegenként élni veled egy házban!

Pál felállt és kiment a kertbe. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött az ajtót. Sírtam. Nem hangosan, csak úgy csendben, ahogy azt egy negyvennyolc éves nő teszi, amikor rájön: valami véget ért.

Másnap reggel nem szóltunk egymáshoz. A kávét is külön ittuk meg. Aztán délután kaptam egy üzenetet Zsófitól: „Anya, minden rendben otthon? Apa nem ír vissza.” Akkor döbbentem rá: nem csak én szenvedek ebben az új helyzetben.

Este leültem Pál mellé a kertben. A nap már lement, csak a szúnyogok zümmögtek körülöttünk.
– Emlékszel arra a nyárra, amikor először grilleztünk itt? – kérdeztem halkan.
Pál bólintott.
– Akkor még mindent együtt csináltunk – folytattam. – Most meg… mintha két külön világban élnénk.
– Talán mert mindig csak a gyerekek körül forgott minden – mondta Pál fáradtan. – Most meg nincs semmi közös bennünk.
– De lehetne… ha akarnánk.

Sokáig hallgattunk. Aztán Pál megszorította a kezemet. Olyan régen történt ilyen, hogy először megijedtem tőle.
– Próbáljuk meg újra? – kérdezte halkan.
– Próbáljuk meg – suttogtam vissza.

Nem lett minden jobb egyik napról a másikra. Voltak még csendes reggelek és kínos vacsorák. De elkezdtünk beszélgetni: először csak az időjárásról, aztán régi emlékekről, végül arról is, hogy mitől féltünk igazán ebben az új életben.

Egyik este Pál elővette a gitárját – amit évek óta nem fogott kézbe –, és játszott nekem egy régi Illés-dalt. Énekeltem hozzá hamisan, de mindketten nevettünk végre szívből.

A nyár végére már nem féltem annyira a csendtől. Megtanultam újra figyelni Pálra – nem mint férjre vagy apára, hanem mint emberre. És ő is rám.

Most itt ülök az őszi kertben, nézem az üres trambulint és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet újrakezdeni egy házasságot ennyi év után? Vagy csak el kell fogadni, hogy minden kapcsolat átalakul?

Ti mit gondoltok? Lehet újra egymásra találni akkor is, ha már nem köt össze minket a gyereknevetés?