„Anyám nem akarja, hogy meglátogassalak!” – Egy magyar család drámája a gondoskodás és a manipuláció határán
– Anyám nem akarja, hogy meglátogassalak! – csattant fel Gábor, miközben a konyhaasztalra csapta a telefonját. A hangja remegett az idegességtől, én pedig csak álltam ott, kezemben egy félig megpucolt krumplival, és próbáltam felfogni, mit is jelent ez a mondat.
– Hogyhogy nem akar? – kérdeztem halkan, de a hangom élesebben csengett, mint szerettem volna.
– Azt mondja, minden alkalommal, amikor odamész, csak felzaklatod. Hogy aggódik miattad, hogy nem tud pihenni tőled – hadarta Gábor, és úgy nézett rám, mintha én lennék minden baj forrása.
A nevem Zsófia. Harmincnyolc éves vagyok, kétgyermekes anya, tanítónő egy vidéki általános iskolában. Gáborral tizenöt éve vagyunk házasok. Az anyósom, Ilona néni, három éve özvegy. Azóta minden héten legalább egyszer elmegyünk hozzá – vagyis inkább én megyek –, hogy bevásároljak neki, kitakarítsak, meghallgassam a panaszait. Gábor dolgozik, ő csak hétvégén ugrik át hozzá egy kávéra.
Az utóbbi időben Ilona néni egyre gyakrabban panaszkodott mindenféle bajra: fáj a dereka, szédül, nincs étvágya. Volt már orvosnál is többször, de semmi komolyat nem találtak nála. Én mégis mentem, mert úgy éreztem, ez a kötelességem – és mert Gábor mindig rám tolta ezt a feladatot.
Most viszont valami megváltozott. Ilona néni egyenesen megtiltotta, hogy meglátogassam. És Gábor ezt szó nélkül elfogadta.
– Szerinted tényleg én vagyok a hibás? – kérdeztem halkan.
Gábor vállat vont. – Nem tudom. Anyám azt mondja, rosszabbul van tőled. Lehet, hogy túl sokat akarsz segíteni. Vagy túl őszinte vagy vele.
– Vagy csak nem akarja, hogy valaki rendet rakjon nála? – szaladt ki a számon.
Gábor szeme összeszűkült. – Ezt most hogy érted?
– Hányszor fordult elő az utóbbi hónapban, hogy odamentem hozzá, és semmi baja nem volt? Csak unatkozott. Vagy azt akarta, hogy valaki meghallgassa. De ha nem csináltam meg mindent úgy, ahogy ő szerette volna…
– Zsófi! – vágott közbe Gábor. – Ne beszélj így róla! Egyedül van! Te nem érted ezt…
– Dehogynem értem! – csattantam fel végre én is. – Én is elvesztettem az apámat! De nem várom el tőled vagy az anyámtól, hogy minden nap körülöttem ugráljatok!
A gyerekek ekkor léptek be a konyhába. Anna és Marci csendben figyelték a vitánkat.
– Miért veszekszetek? – kérdezte Anna.
– Nem veszekszünk – hazudtam gyorsan. – Csak megbeszélünk valamit apával.
De persze ők is érezték a feszültséget.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat vállaltam magamra? Vagy Ilona néni csak manipulál minket?
Másnap reggel Gábor idegesen öltözött munkába.
– Ha anyám hívna, vedd fel a telefont – szólt rám az ajtóból.
– De hát megtiltotta…
– Akkor is vedd fel! – mondta dühösen.
Délelőtt valóban csörgött a telefon. Ilona néni volt az.
– Zsófikám… nagyon rosszul vagyok…
A hangja remegett, szinte suttogott.
– Mi történt?
– Fáj mindenem… Nem tudok felkelni…
Sóhajtottam. Ismét ugyanaz a lemez.
– Hívjak orvost?
– Ne… csak gyere át…
Fél óra múlva már nála voltam. A lakásban sötét volt és dohos szag terjengett. Ilona néni pizsamában feküdt az ágyon.
– Hozol egy kis vizet? És ha már itt vagy… nézd meg a mosógépet is, valami furcsa hangot ad ki…
Miközben vizet vittem neki és elindítottam egy mosást, azon gondolkodtam: vajon tényleg beteg? Vagy csak szüksége van valakire?
Délutánra Ilona néni mintha jobban lett volna. Már beszélgetett velem a szomszédokról és arról panaszkodott, hogy milyen drága lett minden a boltban.
Hazafelé menet Gábor hívott.
– Na? Mi volt?
– Semmi különös. Megint csak unatkozott.
– Ne mondd ezt! Anyám tényleg rosszul van!
– Akkor miért javult meg hirtelen a kedve, amikor kitakarítottam és főztem neki?
Gábor hallgatott.
A következő héten ugyanez ismétlődött meg: Ilona néni először elutasított, majd mégis hívott; először beteg volt, aztán hirtelen jobban lett. A gyerekek már viccelődtek is vele:
– Anya, ma is mész „Ilona nénit gyógyítani”?
Egyik este aztán robbant a bomba. Gábor dühösen jött haza:
– Anyám azt mondta, többé ne menj hozzá! Szerinte csak idegesíted!
Ekkor elszakadt nálam a cérna.
– Akkor ne menjek! De te sem mész! És ha tényleg rosszul lesz, hívjon mentőt!
Gábor döbbenten nézett rám.
– Ezt nem gondolhatod komolyan!
– Dehogynem! Elegem van abból, hogy mindig én vagyok a rossz! Ha segítek, az baj; ha nem segítek, az is baj!
Aznap este sírtam először Gábor előtt hosszú évek óta.
Másnap reggel Ilona néni újra hívott. Nem vettem fel.
Két napig csend volt. Aztán Gábor anyja felhívta őt:
– Fiam… nagyon rosszul vagyok…
Gábor végre maga ment át hozzá. Este fáradtan jött haza.
– Igazad volt – mondta halkan. – Semmi baja nincs anyámnak. Csak azt akarta, hogy valaki legyen vele…
Leültem mellé az ágyra.
– Sajnálom őt – mondtam őszintén –, de nekünk is van életünk! A gyerekeknek is szükségük van ránk. Nem lehet mindig mindent feladni miatta!
Gábor bólintott.
Azóta változtattunk: hetente egyszer közösen látogatjuk meg Ilona nénit, de nem ugrálunk körülötte minden kívánságára. Ha valóban rosszul van, orvost hívunk hozzá. Ha csak társaságra vágyik, beszélgetünk vele – de nem hagyjuk magunkat manipulálni.
Sokszor gondolkodom azon: vajon kegyetlenek vagyunk? Vagy csak próbáljuk megvédeni magunkat attól az érzelmi zsarolástól, amit annyi magyar család átél idősödő szülőkkel?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt a kötelesség és az önfeladás között?