Egy ajándék, ami mindent megváltoztatott – Egy magyar családi dráma hálaadáskor
– Hogy képzelted ezt, Anna? – Lili néni hangja élesen hasított végig a nappalin, ahol a sült pulyka illata keveredett a feszültséggel. Mindenki megdermedt az asztal körül. Gergő, a férjem, csak szorosan fogta a kezem, mintha ezzel akarna megvédeni a vihar elől.
Az egész olyan ártatlanul indult. Hálaadás volt, amit Lili néni minden évben nagy gonddal szervezett meg a zuglói lakásában. A család összegyűlt: ott voltak Gergő testvérei, Zsuzsi és Balázs, a gyerekek, sőt még az öreg nagypapa is. Én hetekig törtem a fejem, mivel lephetném meg Lili nénit, aki mindig mindent kritizál, de sosem mondja ki nyíltan, mit szeretne. Végül egy kézzel hímzett asztalterítőt választottam, amit egy idős nénitől vettem a Lehel piacon. Úgy gondoltam, ez egyszerre személyes és hagyományos – pont, mint ő.
Amikor eljött az ajándékozás ideje, mindenki izgatottan bontogatta a csomagokat. Lili néni az enyémet utoljára hagyta. Kicsit remegett a keze, amikor kibontotta a csomagot. Egy pillanatig csend volt. Aztán halkan megszólalt:
– Ez mi?
– Egy asztalterítő – mondtam mosolyogva. – Kézzel hímzett. Gondoltam, jól mutatna az ünnepi asztalon.
Lili néni arca megkeményedett. – Te azt hiszed, hogy az én asztalomra ilyen olcsó rongy való? – kérdezte olyan hangon, amitől még a gyerekek is abbahagyták a nevetgélést.
Gergő próbált közbelépni: – Anya, Anna csak kedveskedni akart…
– Nem kértem tőle semmit! – vágott vissza Lili néni. – Minden évben próbálja túlszárnyalni magát, de mindig csak csalódást okoz! Ez az egész hálaadás most már tönkre van téve!
A szívem összeszorult. A többiek zavartan néztek rám, mintha én lennék a hibás mindenért. Zsuzsi lesütötte a szemét, Balázs pedig halkan megjegyezte: – Anya, ne csináld már…
De Lili néni nem hagyta abba. – Tudod mit? Legközelebb inkább ne is gyere! – mondta nekem. – Elég volt ebből az egészből!
A könnyeimet visszatartva kimentem a konyhába. Gergő utánam jött.
– Ne vedd magadra – suttogta. – Anyám mindig ilyen volt.
– De miért utál ennyire? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem utál… csak… nehéz neki elfogadni, hogy már nem ő irányít mindent.
Az este hátralévő részében mindenki feszengve ült az asztalnál. Az étel elvesztette az ízét, a beszélgetések elhaltak. Amikor végre hazaindultunk, Lili néni még utánam szólt:
– Remélem, jövőre már nem kell ezt átélnem!
Otthon órákig sírtam Gergő vállán. Napokig nem tudtam aludni. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Tényleg elrontottam volna az ünnepet egy ajándékkal?
Azóta eltelt egy év. Közeleg újra a hálaadás. Gergő kérdezi, hogy menjünk-e Lili nénihez. Én pedig csak ülök a konyhaasztalnál, bámulom a tavalyi terítőt, amit végül sosem használtunk.
Anyám szerint nem szabad hagyni, hogy egyetlen ember elrontsa az ünnepet. De mi van akkor, ha ez az ember a család része? Ha minden évben ugyanazok a sebek szakadnak fel?
Gergő azt mondja, nélkülem nem megy vissza. De vajon helyes lenne kihagyni ezt az alkalmat? Vagy inkább új hagyományokat kellene teremtenünk?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen sértést? Vagy ideje továbblépni és saját családi ünnepet teremteni?