Milyen pihenésről beszélsz? Előbb fizesd vissza a lakáshitelt! – Egy magyar család története a határokig feszített türelemről

– Milyen pihenésről beszélsz, fiam? Előbb fizesd vissza a lakáshitelt! – csattant fel anyám, amikor egy szombat reggel, kávéval a kezemben, óvatosan megemlítettem, hogy talán elmehetnénk Zsuzsival egy hétvégére a Balatonra.

A konyhaasztalnál ültem, a gőzölgő bögrét szorongattam, és próbáltam nem felrobbanni. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgott, de anyám hangja betöltötte az egész panelt. Zsuzsi rám nézett – szemeiben egyszerre volt remény és félelem. Tudta, hogy ebből megint vita lesz.

– Anya, öt éve fizetjük már azt a hitelt. Nem megyünk sehová, nem veszünk semmit magunknak. Most végre lenne egy kis pénzünk…

– Az a pénz nem a tiétek! – vágott közbe anyám. – Az a banké! Addig nincs pihenés, amíg tartozol. Majd ha kifizetted, akkor mehetsz nyaralni. Addig dolgozni kell!

Azt hiszem, ekkor tört el bennem valami. Mindig is tudtam, hogy anyám kemény asszony. Egyedül nevelt fel engem és az öcsémet, Gábort. Apám elment, amikor még kisgyerekek voltunk. Anyám sosem panaszkodott, de sosem ismerte el, ha valamit jól csináltunk. Mindig lehetett volna jobban.

– Gábor bezzeg nem panaszkodik – szúrta oda most is. – Ő dolgozik éjjel-nappal, nem siránkozik.

Zsuzsi halkan felsóhajtott. Tudta jól: Gábor harminc évesen még mindig anyánknál lakik, minimálbéren dolgozik egy raktárban, minden este sörözik a haverjaival. De anyám szemében ő az igazi hős: sosem kér semmit, sosem akar többet.

– Anya, Gábor nem fizet hitelt, nem tart el családot! – mondtam ki végül azt, amit már régóta gondoltam.

Anyám arca megkeményedett. – Mindenki annyit vállal, amennyit bír. Te választottad ezt az életet. Senki nem kényszerített!

– De legalább örülnél velünk egy kicsit… – suttogta Zsuzsi.

Anyám csak legyintett. – Majd ha lesz mire örülni.

Aznap este Zsuzsi sírva fakadt. – Miért kell mindig mindent feláldoznunk? Miért nem lehet egyszerűen boldognak lenni?

Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem.

A következő hetekben minden ugyanúgy ment tovább. Munkahely – otthon – munkahely – otthon. A lakáshitel minden hónapban ott lógott felettünk, mint Damoklész kardja. Néha azon kaptam magam, hogy irigylem azokat, akiknek nincs semmijük: nincs mit félteniük.

Egyik este Gábor átjött. Sörrel a kezében leült a kanapéra.

– Hallom, Balatonra készültök – vigyorgott rám.

– Anyától tudod? – kérdeztem fáradtan.

– Persze. Szerinte felelőtlen vagyok, hogy nem szólok rád jobban.

Felnevettem. – Te szólj rám? Te vagy a példakép!

Gábor vállat vont. – Figyelj, engem nem érdekelnek ezek a dolgok. De anya… neki csak az számít, hogy ki mennyit dolgozik és mennyit tesz le az asztalra.

– És te? Téged nem zavar?

– Engem? Már rég nem érdekel semmi. Ha akarod, menj el nyaralni! Ha nem akarod, ne menj! Csak ne várd el tőle, hogy örüljön neked.

Ekkor döbbentem rá: Gábor már feladta. Megtanulta túlélni anyánk mellett úgy, hogy semmit nem vár tőle. Én viszont még mindig vágytam arra az elismerésre, amit sosem kaptam meg.

Végül úgy döntöttünk Zsuzsival: elmegyünk két napra Füredre. Nem luxus szálloda, csak egy kis apartman. Anyámnak nem szóltunk előre.

Az első este csodálatos volt: sétáltunk a parton, hallgattuk a hullámokat. Zsuzsi mosolygott – végre láttam rajta azt a boldogságot, amit annyira megérdemelt volna.

Másnap reggel azonban csörgött a telefonom. Anyám volt az.

– Hol vagytok? – kérdezte élesen.

– Balatonon vagyunk…

– Hogy merészeled?! És ha történik valami? Ki fogja fizetni a hitelt? Ki fogja gondozni a lakást? Mi lesz velem?

– Anya… két napra mentünk el! Minden rendben van!

– Neked könnyű mondani! Neked van kire támaszkodnod! Nekem nincs senkim!

Ekkor már kiabáltam:
– Anya! Felnőtt vagyok! Saját családom van! Nem élhetek örökké félelemben!

Letette.

Aznap este Zsuzsi csendben ült mellettem.
– Sosem lesz vége ennek?
– Nem tudom…

Hazatérés után napokig nem beszéltünk anyámmal. Gábor közben átköltözött egy barátjához – elege lett abból, hogy mindenért őt hibáztatják otthon.

Egy este anyám átjött hozzánk. Az ajtóban állt, karba tett kézzel.
– Remélem jól éreztétek magatokat…
– Igen – mondtam halkan.
– Akkor most már vissza lehet térni a valóságba! A hitel nem fizeti ki magát!
Zsuzsi ekkor felállt:
– Erzsi néni… mi mindent megteszünk azért, hogy rendben legyenek a dolgok. De néha nekünk is kell egy kis levegő!
Anyám csak legyintett:
– A levegő nem fizeti ki a számlákat!

Azóta eltelt fél év. A hitel még mindig ott van – de már nem hagyom, hogy minden percünket meghatározza. Gábor új életet kezdett vidéken; anyám pedig továbbra is ugyanaz maradt: kemény és zárkózott.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg ilyen nehéz lenne örülni egymás boldogságának? Vagy csak mi magyarok vagyunk így összerakva?

Mit gondoltok: lehet-e valaha igazán szabadnak lenni ebben az országban – vagy mindig lesz valami (vagy valaki), ami visszahúz minket?