A bátyám felesége egyre pimaszabb lett: Nem törődött a nagymamával, és elhanyagolta a házimunkát
– Nem fogom minden nap mosni a nagymama alsóneműjét! – csattant fel Zsófi, a bátyám felesége, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A hangja élesen visszhangzott a régi házban, ahol minden szó mintha kétszer olyan hangosan szólt volna. Ott ültem én is, a kávém felett, és próbáltam nem összeroppanni a feszültségtől.
A bátyám, Gábor, csak némán nézett maga elé. Az arca sápadt volt, mintha már rég feladta volna a harcot. A nagymama, aki az ablak mellett ült a fotelban, halkan sóhajtott. Az ő háza volt ez – vagyis most már Gáboré, mert a nagyi végrendeletében neki adta az egészet. Nekem és a férjemnek anyuék segítettek lakáshoz jutni, így mindenki azt mondta: „Ez így igazságos.” De most már egyre kevésbé tűnt annak.
Zsófi fél éve költözött be Gáborhoz. Az első hetekben még próbált kedves lenni, de hamar kiderült, hogy neki semmi kedve idős embert ápolni vagy háztartást vezetni. A nagymama egyre többet panaszkodott nekem telefonon: „Drágám, Zsófi egész nap csak a telefonját nyomkodja. Néha még ebédet sem főz.”
Próbáltam beszélni Gáborral. Egyik este átjött hozzánk, leültünk a teraszon. – Figyelj, Gabi – kezdtem óvatosan –, anyuék aggódnak a nagyi miatt. Nem lehetne valahogy megoldani, hogy többet törődjetek vele?
Gábor csak vállat vont. – Mit csináljak? Zsófi azt mondja, nem az ő dolga. Én dolgozom egész nap…
– De hát ti laktok ott! – fakadtam ki. – A nagyi miatt kaptad meg a házat!
– Ne kezdjük ezt újra! – vágott közbe ingerülten.
A következő hetekben minden csak rosszabb lett. Egyik délután hívott a nagyi: sírt a telefonban. – Kicsim, elesetem a fürdőben… Zsófi csak később talált rám.
Aznap este átmentem hozzájuk. Zsófi a nappaliban ült, körmei vörösre lakkozva, és hangosan beszélt valakivel telefonon. Amikor rákérdeztem, mi történt, csak legyintett:
– Nem vagyok ápolónő! Ha ennyire aggódsz érte, vidd haza magadhoz!
A szívem összeszorult. A nagyi rám nézett könnyes szemmel. – Nem akarok terhet jelenteni senkinek…
Hazafelé menet sírtam az autóban. Hogy jutottunk idáig? Gyerekkorunkban Gábor mindig megvédett engem. Most pedig mintha idegenek lennénk egymásnak.
Anyuék is egyre többet vitatkoztak emiatt. Anyu szerint Zsófi csak a ház miatt ment hozzá Gáborhoz. Apám viszont azt mondta: „Nem szólhatunk bele az életükbe.”
Egyik vasárnap családi ebédet szerveztünk nálunk. Mindenki ott volt: anyuék, Gáborék és persze a nagyi is. Már az elején érezni lehetett a feszültséget. Zsófi végig a telefonját nyomkodta az asztalnál.
– Zsófi, segítenél leszedni az asztalt? – kérdeztem tőle óvatosan.
– Most? Majd később – felelte unottan.
Anyu arca elvörösödött. – Régen nálunk nem így mentek a dolgok…
Gábor próbált közvetíteni: – Hagyjátok már! Nem kell mindenkinek ugyanúgy élni.
A nagyi csendben ült, alig evett valamit. Ebéd után félrehívtam őt a kertbe.
– Nagyi, szeretnél hozzánk költözni?
– Nem akarok bajt okozni… Ez az otthonom – suttogta.
Aznap este eldöntöttem: nem hagyom annyiban. Felhívtam Gábort.
– Vagy változtat Zsófi a hozzáállásán, vagy elintézem, hogy a nagyi máshol éljen! – mondtam dühösen.
– Ne fenyegetőzz! – kiabált vissza. – Mindig csak te tudod jobban!
Napokig nem beszéltünk egymással. A család kettészakadt: anyuék engem támogattak, apám és Gábor pedig próbálták védeni Zsófit.
Végül a nagyi egészsége miatt dönteni kellett: bekerült egy idősek otthonába. Azóta is minden nap bűntudatom van emiatt.
Zsófi pedig továbbra is uralja a házat – most már gyerekeket terveznek Gáborral.
Néha azon gondolkodom: tényleg ennyit ér egy örökség? Megéri feláldozni érte mindent – családot, szeretetet, tiszteletet?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig kell tűrni azt, hogy valaki szétzilálja egy egész család életét?