Imádságban talált béke: Egy anya küzdelme a fia elvesztésének félelmével
– Hol vagy már, Marci? – suttogtam a telefonba, miközben újra és újra hívtam a fiamat. Az eső úgy verte az ablakot, mintha valaki dühösen dobolna rajta, és minden egyes perc, amit válasz nélkül töltöttem, egyre mélyebbre taszított a kétségbeesésbe. Már elmúlt éjfél, Marci pedig még mindig nem ért haza. A férjem, Laci, a kanapén ült, karba tett kézzel, arca sötét volt az aggodalomtól.
– Hagyd már abba, Éva! – szólt rám ingerülten. – Biztosan csak elment valahová a barátaival. Nem kell mindjárt pánikolni.
De én nem tudtam leállni. A szívem hevesen vert, a gondolataim cikáztak: mi van, ha baleset érte? Mi van, ha valami baj történt vele? Egy anya sosem tudja elengedni ezeket a félelmeket. Felálltam, és az ablakhoz léptem, hátha meglátom a fiam alakját az utcai lámpák sárga fényében. De csak az üres járdát láttam, meg néhány elázott galambot.
A telefonom kijelzője sötét maradt. Megpróbáltam hívni Marci barátját, Gergőt is, de ő sem vette fel. Végül már az is megfordult a fejemben, hogy felhívom a rendőrséget. Laci csak legyintett.
– Ne csinálj hülyeséget! – mondta fojtott hangon. – Nem vagy már gyerek. Marci felnőtt férfi.
De én nem tudtam másra gondolni. Leültem az ágy szélére, és először évek óta imádkozni kezdtem. A kezem remegett, ahogy összekulcsoltam az ujjaimat.
– Istenem, kérlek, vigyázz rá! Ne engedd, hogy baja essen! – suttogtam könnyek között.
Az imádság közben valami furcsa nyugalom kezdett eláradni bennem. Mintha valaki megsimogatta volna a lelkemet. Eszembe jutottak gyerekkorom vasárnapjai, amikor anyám kézen fogva vitt a templomba, és együtt mondtuk el a Miatyánkot. Akkoriban még hittem abban, hogy minden rendben lesz.
Most azonban újra kételyek gyötörtek. Vajon elég erős vagyok ahhoz, hogy elengedjem a félelmeimet? Vajon tényleg segít az imádság?
Hajnali kettőkor végül felhívtam a nővéremet, Katit.
– Éva, ne aggódj ennyire! – próbált nyugtatni. – Marci mindig ilyen volt. Emlékszel, amikor tizennégy évesen megszökött a Balatonra? Akkor is hazajött.
– De most más – zokogtam. – Most már nem vagyok biztos benne, hogy hazajön.
Kati csendben hallgatott egy darabig.
– Tudod mit? Imádkozz érte. És bízz benne! – mondta végül.
Letettem a telefont, és újra imádkozni kezdtem. Ezúttal nemcsak Marcit kértem vissza Istentől, hanem azt is, hogy adjon nekem erőt elfogadni azt, amit nem tudok megváltoztatni.
Reggel hatkor végre megszólalt a telefonom. Marci volt az.
– Anya… ne haragudj… lemerült a telefonom… Gergőnél aludtam…
A hangja álmos volt és kissé zavart.
– Jól vagy? – kérdeztem remegő hangon.
– Persze… csak ne aggódj már ennyit…
Letettem a telefont, és sírva fakadtam – ezúttal megkönnyebbülésből. Laci odajött hozzám, átölelt.
– Látod? Mondtam én…
De én tudtam, hogy ez az éjszaka megváltoztatott bennem valamit. Azóta minden este imádkozom Marcira és magamra is. Megtanultam bízni benne – és Istenben is.
A családi vacsoránál azonban újabb konfliktus robbant ki. Marci dühösen nézett rám.
– Anya, nem vagyok már gyerek! Nem kell minden percben ellenőrizned!
– Csak aggódtam érted… – próbáltam magyarázkodni.
– De ezzel megfojtasz! – vágott vissza.
Laci közbelépett:
– Elég legyen! Mindketten túlreagáljátok!
A csend nehéz volt és fojtogató. Kati később felhívott:
– Éva, néha el kell engedni őket… különben elveszíted őt végleg.
Azóta próbálok egyensúlyt találni: imádkozom érte, de hagyom élni is. Néha még mindig félek – de már nem bénít meg az aggodalom.
Vajon tényleg képesek vagyunk megtanulni elengedni azt, akit a legjobban szeretünk? Ti hogyan birkóztok meg az ilyen félelmekkel?