Visszaküldtem a feleségemet dolgozni – most egyedül nevelem a fiunkat, és nem bírom tovább
– Zsófi, nem bírom tovább! – kiabáltam át a konyhából, miközben a kisfiam, Marci, éppen a tejbegrízt köpködte szét az etetőszékben. – Egyszerűen nem igaz, hogy egész nap csak ülsz a kanapén! Nézd meg ezt a rumlit!
Zsófi fáradtan nézett rám a nappali sarkából. A haja kócos volt, a szemei alatt sötét karikák. – Próbálok pihenni, amíg Marci alszik. Egész éjjel fent voltam vele…
– Én is dolgozom egész nap! – vágtam vissza. – Nem lehet, hogy minden rám hárul. Ha már úgyis letelt a szülési szabadságod, ideje visszamenned dolgozni. Majd én elintézem itthon.
Azt hittem, ezzel megoldom a problémákat. Azt hittem, csak lusta lett Zsófi, mióta megszületett Marci. Nem láttam át a fáradtságát, a csendes könnyeit éjszakánként. Csak azt éreztem, hogy minden rám nehezedik: a munkahelyi stressz, a házimunka, a gyereknevelés.
Másnap Zsófi szó nélkül felvette a régi kosztümjét, és elment az irodába. Én maradtam otthon Marcival. Az első nap még vicces volt: játszottunk, mesét olvastam neki, főztem neki valami egyszerűt. De aztán jött az este.
Marci sírt. Nem akart elaludni. A cumisüveget eltolta magától. Próbáltam ringatni, énekelni neki – de csak Zsófi hangjára nyugodott meg mindig. Most viszont Zsófi későn ért haza, fáradtan, kimerülten.
– Hogy ment? – kérdezte halkan.
– Egész jó volt – hazudtam. Nem akartam beismerni, hogy már most alig várom, hogy újra ő legyen itthon.
A következő napokban minden egyre nehezebb lett. Marci beteg lett: lázas volt, köhögött. Orvoshoz kellett vinnem, de közben főzni is kellett volna, mosni is kellett volna… A munkahelyemről is hívtak: „Miklós, mikor jössz vissza? Nem lehet mindent home office-ból intézni!”
A szomszéd néni, Ilonka néni néha áthozott egy tál levest vagy segített Marcira vigyázni pár órára. De ő is csak annyit mondott: – Fiam, nem könnyű ez senkinek sem. De hidd el, az anyák sem lusták.
Egy este Marci annyira sírt, hogy már én is sírni kezdtem vele együtt. Ott ültem az ágy szélén, és először éreztem azt, amit Zsófi hónapok óta: teljes tehetetlenséget.
Zsófi egyre később járt haza. Láttam rajta, hogy valami megváltozott benne. Már nem ölelt meg úgy, mint régen. Egy este leült mellém.
– Miklós… Nem tudom így tovább csinálni. Fáradt vagyok. Úgy érzem, elvesztettem magamat ebben az egészben.
– Én is… – suttogtam.
Aznap este először beszélgettünk őszintén arról, hogy mennyire nehéz mindkettőnknek. Hogy mennyire félreismertem őt – és magamat is.
De addigra már késő volt. Zsófi másnap bejelentette: pár hétre elköltözik az anyjához. „Szükségem van egy kis időre” – mondta könnyes szemmel.
Most itt ülök Marcival egyedül a lakásban. A mosatlan edények tornyosulnak a mosogatóban. A mosógépben ott felejtettem a ruhákat tegnap óta. Marci csendben játszik a szőnyegen – néha rám néz azokkal a nagy barna szemeivel, mintha kérdezné: „Apa, minden rendben lesz?”
Nem tudom neki megígérni.
Azóta minden este azon gondolkodom: vajon tényleg lusta volt Zsófi? Vagy csak én voltam vak arra, amin keresztülment? Vajon vissza tudom-e még fordítani ezt az egészet? Vagy örökre elvesztettem azt a családot, amit annyira szerettem?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vagy vannak dolgok, amiket nem lehet helyrehozni?