„Nem akarok zongorázni, mama!” – Egy nagymama vallomása a családi vakfoltokról

– Lilla, gyakoroltál ma már? – kérdezte Katalin, miközben a vasárnapi húslevest szedte a tányérokba. Az asztalnál csend lett. Lilla csak bámulta a kanalat, mintha abban keresné a választ.

– Igen, anya – suttogta végül, de én, mint nagymama, rögtön észrevettem a hangjában a fáradtságot. Azt is láttam, ahogy a kis keze remegve markolja az asztal szélét. Minden vasárnap ugyanez: Katalin kérdez, Lilla válaszol, de egyikük sem mond igazat.

A családunkban mindig is fontos volt a zene. Én magam is zongoráztam fiatalon, de sosem erőltette rám senki. Most viszont azt látom, hogy az unokám minden héten egyre jobban elhalványul. A zongoraóra nem öröm neki, hanem teher.

– Lilla, mutasd meg majd nekem is azt az új darabot! – próbáltam oldani a hangulatot.

– Jó, mama – mondta halkan, de a szemében könnyek csillogtak.

Később, amikor Katalin elment telefonálni a konyhába, odamentem Lillához. Lehajoltam hozzá, és megsimogattam a haját.

– Nem szereted már a zongorát? – kérdeztem halkan.

– Nem akarom csinálni… Félek anyától – suttogta vissza.

Összeszorult a szívem. Tudtam, hogy beszélnem kell Katalinnal. De hogyan mondjam el neki, hogy amit ő jónak gondol, az valójában fájdalmat okoz a lányának?

Aznap este, amikor Lilla már aludt, leültem Katalinnal egy pohár bor mellé.

– Kati, beszélhetnénk Lilláról? – kezdtem óvatosan.

– Persze, mama. Miért? Valami baj van? – nézett rám gyanakodva.

– Úgy látom, nem igazán élvezi a zongoraórákat. Talán érdemes lenne megkérdezni tőle, mit szeretne igazán.

Katalin arca elkomorult.

– Mama, te mindig mindent jobban tudsz… Én csak azt akarom, hogy Lilla tehetséges legyen valamiben! A zene fegyelemre nevel. Én is így tanultam meg kitartani.

– De ha nem szereti… – próbáltam újra.

– Majd megszereti! Csak most nehéz neki. Nem adhatja fel ilyen könnyen! – vágott közbe élesen.

Éreztem, hogy falakba ütközöm. Aznap este sírva feküdtem le. Vajon tényleg én látom rosszul? Vagy Katalin annyira fél attól, hogy Lilla „átlagos” lesz, hogy inkább nem néz szembe az igazsággal?

A következő héten Lilla nálam aludt. Este együtt néztük a régi családi fotókat. Egy képen én ülök a zongoránál fiatalon.

– Mama, te szeretted a zongorát? – kérdezte halkan.

– Igen, mert én választottam – feleltem őszintén.

Lilla csak bólintott. Másnap reggel rajzolt nekem egy képet: ő áll rajta egy focilabdával a kezében.

– Szeretnék focizni… – mondta félénken.

Ekkor döntöttem el: segítenem kell neki. Felhívtam Katalint.

– Kati, Lilla szeretne kipróbálni valami mást is. Mi lenne, ha elvinnénk egy fociedzésre?

Katalin hangja fáradt volt:

– Mama, most tényleg ezt kell? Már annyi mindent kipróbáltunk… A zongora legalább valami értelmes!

– De ha nem boldog… – kezdtem újra.

– Elég! – kiabált rám. – Te mindig csak kritizálsz! Nem érted meg, milyen nehéz egyedül nevelni! Ha nem segítesz, legalább ne hátráltass!

Letette a telefont. Napokig nem beszéltünk. Lilla közben egyre csendesebb lett. Egyik este sírva fakadt nálam:

– Mama, miért nem mondhatom el anyának?

Átöleltem.

– Mert anya fél attól, hogy csalódik benned… vagy magában.

A következő családi ebéd feszült volt. Katalin szinte rám sem nézett. Lilla némán kanalazta a levest. Végül nem bírtam tovább:

– Kati, kérlek… Hallgasd meg Lillát! Hadd mondja el ő maga!

Katalin sóhajtott:

– Jó… Mondd el!

Lilla remegő hangon megszólalt:

– Anya… én nem akarok többé zongorázni. Szeretnék focizni… vagy rajzolni… vagy bármi mást csinálni.

Katalin arca először dühös volt, aztán megtört benne valami. Hosszú csend után csak ennyit mondott:

– Sajnálom… Nem vettem észre.

Azóta Lilla focizik és rajzol is. Néha még leül mellém a zongorához játszani – de csak akkor, ha kedve van hozzá.

Sokszor gondolkodom: vajon hány gyerek szenved csendben csak azért, mert mi felnőttek nem merünk szembenézni a saját álmainkkal és félelmeinkkel? Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet beavatkozni egy szülő és gyermeke kapcsolatába?