Imádság a konyhában: Egy válogatós férj és egy kétségbeesett feleség története

– Már megint rántott hús? – szólt oda Zoltán, miközben leült az asztalhoz, és a tányérjára pillantott. A hangjában ott bujkált az a jól ismert csalódottság, amitől minden alkalommal összeszorult a gyomrom.

Nem tudom, mikor kezdődött ez az egész. Talán amikor összeházasodtunk, és rájöttem, hogy Zoltán nem eszik meg semmit, ami zöld vagy amit nem ismer fel elsőre. Az anyukája mindig azt mondta: „Az én fiam érzékeny gyomrú.” De én tudtam, hogy ez csak kifogás. Egyszerűen csak válogatós. És én minden nap próbáltam megfelelni neki.

A konyha lett a csatatér. Minden reggel úgy keltem fel, hogy azon gondolkodtam, ma mivel próbálkozzak. A hűtő előtt állva imádkoztam: „Istenem, adj erőt és ötletet! Csak ma is legyen valami, amit megeszik!” Néha úgy éreztem, mintha egyedül lennék ebben az egészben. Anyám szerint túl sokat adok Zoltán véleményére. A barátnőim csak legyintettek: „Ha éhes lesz, majd megeszi.” De ők nem látták azt a tekintetet, amikor valami újat tettem elé, és ő undorodva tolta félre.

Egyik este, amikor már harmadszor dobtam ki a maradékot, sírva fakadtam a mosogató fölött. Zoltán bejött a konyhába.
– Mi bajod van már megint? – kérdezte fáradtan.
– Elegem van ebből! – tört ki belőlem. – Nem tudok már mit főzni neked! Mindent visszautasítasz!
– Nem kell túlzásba vinni – morogta, majd visszament a nappaliba.

Aznap este elővettem a régi imakönyvemet. Lapozgattam benne, és egy mondat megütötte a szememet: „A szeretet mindent elvisel.” Vajon tényleg el kell viselnem mindent? Vagy csak én vagyok túl gyenge ahhoz, hogy nemet mondjak?

Másnap reggel úgy döntöttem, változtatok. Nem csak Zoltán kedvéért fogok főzni. Magamért is. Először készítettem egy egyszerű zöldséglevest – magamnak. Zoltánnak maradt a szokásos rántott hús. Amikor meglátta a tányéromat, meglepődött.
– Te ezt tényleg megeszed?
– Igen – feleltem halkan. – Sőt, jól is esik.

Aznap este imádkoztam. Nem azért, hogy Zoltán megváltozzon, hanem hogy én megtaláljam a békét ebben az egész helyzetben. Hogy ne érezzem magam kevesebbnek attól, hogy nem tudom minden nap meglepni őt valami újdonsággal.

A következő hetekben lassan változott valami. Már nem sírtam esténként a mosogató fölött. Ha Zoltán nem ette meg az ételt, nem vettem magamra. Egyre többször készítettem olyasmit is, amit én szeretek. Néha Zoltán is megkóstolta – néha fintorgott, néha csak vállat vont.

Egy vasárnap délután anyám jött át ebédre. Amikor meglátta, hogy kétféle étel van az asztalon, csak mosolygott.
– Látom, megtaláltad a saját utadat – mondta csendesen.
– Próbálkozom – feleltem.

Zoltán ekkor odafordult hozzám:
– Tudod… talán egyszer kipróbálhatnék valami újat is.

Ez volt az első alkalom, hogy nyitottságot mutatott. Nem volt nagy dolog – de nekem mégis mindent jelentett.

Azóta is minden nap imádkozom főzés közben. Nem azért, hogy Zoltán szeresse az ételt – hanem hogy én szeressem magamat ebben a szerepben. Hogy ne veszítsem el önmagam a mindennapi megfelelési kényszerben.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik magukat kevesebbnek csak azért, mert nem tudnak minden nap tökéletes vacsorát tenni az asztalra? És vajon mikor tanuljuk meg végre elfogadni magunkat úgy, ahogy vagyunk?

Lehet-e békét találni egy olyan konyhában, ahol minden nap harc folyik? Vagy csak annyi kell hozzá, hogy végre magunkért is főzzünk?