Mindig is éreztem, hogy valami nincs rendben a lányaim között, de sosem gondoltam volna, hogy a feszültség egyszer majd az unokáimat is eléri. Most, hogy Karen és Zsófia már felnőttek, a régi rivalizálásuk új szintre lépett: a fiaikat, Marcellt és Ádámot is belevonták a versengésbe. Néha úgy érzem, tehetetlen vagyok, miközben a családom lassan széthullik a kimondatlan sérelmek és az állandó összehasonlítás miatt.
Egy családi drámába csöppenek, amikor észreveszem, hogy unokám, Lilla napról napra egyre jobban eltűnik önmaga elől, miközben a lányom, Laura, csak a kisebbik lányát, Zsófit szereti igazán. Kétségbeesetten próbálom megmenteni Lillát a közöny és a szeretetlenség pusztító hatásától, miközben szembesülök saját hibáimmal is. Vajon képes vagyok helyrehozni azt, amit a lányom elrontott?
Egy esős, szürke novemberi estén szembesültem azzal, hogy a lányaim közötti feszültségért én is felelős vagyok. Az anyagi támogatásom, amit jószándékkal adtam, csak olajat öntött a tűzre, és családunkat szétszakította. Most, amikor mindent elveszíthetek, újra kell gondolnom, mit jelent igazán szeretni és támogatni a családomat.
Egy nap a konyhában állva hallottam, ahogy a lányom, Dóra, rákiabál a hét éves unokámra, Zsófikára. Onnantól kezdve minden megváltozott: Zsófi egyre jobban visszahúzódott, és én, mint nagymama, kétségbeesetten próbáltam megmenteni őt a családi közöny és szeretetlenség elől. Ez az én történetem arról, hogyan szembesültem azzal, hogy néha a legnagyobb harcot a saját gyerekeinkkel kell megvívni azért, hogy az unokáink boldogok lehessenek.
A történetemet egyetlen mondat indította el: „Milyen pihenésről beszélsz? Előbb fizesd vissza a lakáshitelt!” Ez a mondat anyámtól hangzott el, amikor végre, hosszú évek után, először mertem volna álmodni egy hétvégi kikapcsolódásról. Az életem, a családom, a testvérem és a hitelek árnyékában minden döntésünk harc volt – egymással és önmagunkkal is.
