Tizennyolc éves korom óta apám lakbért szedett tőlem a saját szobámért, és most, évek múltán, azt várja, hogy eltartsam őt. A családi kötelékek és a kötelességek súlya alatt próbálom megtalálni önmagam, miközben a múlt sebei még mindig fájnak. Vajon meddig tartozunk a szüleinknek, és hol húzódik a határ a szeretet és az önfeláldozás között?
Gyerekkoromban anyám és nevelőapám mindent megtettek, hogy elszakítsanak az édesapámtól. Most, amikor végre boldog vagyok és esküvőre készülök, ők értetlenül állnak az előtt, hogy nem akarom meghívni őket. Vajon igazságtalan vagyok, vagy csak végre kiállok magamért?
Az életemet a családomnak szenteltem, mindent megtettem a fiaimért, de végül ők próbáltak megfosztani attól, amiért egész életemben dolgoztam. A történetem egy budapesti panelházban kezdődik, ahol a szeretet és a bizalom helyét lassan átvette a pénz és a csalódás. Vajon hol rontottam el, és van-e még visszaút egy széthullott család számára?
Egyetlen telefonhívás elég volt ahhoz, hogy az életem fenekestül felforduljon. A szüleim váratlan döntése, hogy beköltöznek hozzám Budapestre, mindent megváltoztatott: a szabadságomat, a kapcsolatomat velük, sőt, még önmagamat is újra kellett értelmeznem. Vajon meddig vagyunk felelősek a szüleinkért, és mikor kell végre a saját életünket élni?
Az esküvő után lányommal megromlott a kapcsolatunk, mert úgy érezte, hogy az ajándékunk kevés volt. Nem vette figyelembe, hogy minden költséget mi álltunk, és emiatt mély sebek keletkeztek bennem. Most azon gondolkodom, vajon tényleg pénzben mérhető-e a szeretet és a családi összetartás.
Egyik reggel döbbenten értesültem róla, hogy a fiunk titokban kiadta a budapesti lakásunkat, amit neki szántunk. A bizalom megingott, a családunkban feszültség támadt, és most tanácstalanul állok a döntés előtt: hogyan tovább? Vajon képesek vagyunk helyrehozni ezt a törést, vagy örökre megváltozott minden?
