Egy budapesti nő vagyok, akinek a házassága egy váratlan fordulattal vált próbára: a férjem egyszer csak pénzt követelt tőlem a közös életünkért. A történetem során megmutatom, hogyan próbáltam megőrizni a méltóságomat, miközben a családom és a barátaim előtt is titkolnom kellett a valóságot. Vajon meddig lehet elmenni a szeretetért és az önbecsülésért?
A nevem Katalin. A férjem, Gábor, elhagyott, amikor azt hitte, nélkülem boldogabb lesz – de az élet mindkettőnket meglepett. Ez az én történetem az önbecsülésről, családi konfliktusokról és arról, hogyan lehet újra megtalálni önmagunkat a magyar valóságban.
Hatvanéves vagyok, két gyermek édesanyja, és most, ennyi év után, úgy döntöttem, elválok. A férjem sosem segített otthon, mindig csak elvárta, hogy kiszolgáljam, de most már nem bírom tovább. A lányomnak őszintén elmondtam, miért döntöttem így: mert végre élni akarok, nem csak túlélni.
Egy este alatt omlott össze minden, amiben hittem: a férjem, Gábor, kimondta, hogy szégyelli, honnan jöttem, és hogy nem vagyok elég jó a budapesti karrierista világához. A döntésem, hogy elhagyom őt, nemcsak a házasságunkat, hanem az egész családot megrázta. Most új életet kezdek vidéken, de a szívemben örök kérdés marad: miért kell szégyellni azt, aki vagyok?
Én vagyok Katalin, az a nő, akit mindenki észrevétlenül kikerül a panelházban, a buszon, a boltban. Az életem egy hosszú, csendes harc a láthatatlanság ellen, miközben a családom is lassan elfelejt. Egy váratlan találkozás egy magányos kislánnyal azonban mindent megváltoztatott bennem – és talán másokban is.
Egyetlen pillanat alatt omlott össze minden, amit harminc év alatt felépítettem. Férjem, Zoltán elhagyott egy fiatalabb nőért, miközben én próbáltam összetartani a családot és megőrizni a méltóságomat. Ez a történet arról szól, hogyan lehet újra felállni, amikor mindenki azt várja, hogy csak sírj a romok felett.
