Egy forró nyári napon hirtelen rosszul lettem, és a lányomék sietve vittek kórházba. Az ágyban fekve rájöttem, hogy a gondoskodásuk mögött valójában csak az örökségem áll. Egy hét múlva egyedül mentem el az ügyvédhez, hogy megváltoztassam a végrendeletemet, miközben szembenéztem a családom valódi arcával.
Az apám, László gondozását már nem tudtam egyedül vállalni, ezért idősotthonba költöztettem. A családom ezt árulásnak vette, és minden nap szembesítenek a döntésem következményeivel. A lelkiismeret-furdalás és a családi konfliktusok közepette keresem a választ: vajon tényleg rosszat tettem?
Egyetlen pillanat alatt omlott rám a családom haragja, amikor úgy döntöttem, hogy apámat idősek otthonába költöztetem. A bűntudat, a testvéreim vádjai és apám szomorú tekintete mindennap kísért. Most, hogy minden darabokra hullott, nem tudom, helyesen cselekedtem-e.
A történetem egyetlen mondattal kezdődött: „Anyám nem akarja, hogy meglátogassalak!” Ez a mondat mindent megváltoztatott a családunkban. Vajon meddig tartozunk felelősséggel idős szüleinkért, és mikor kell nemet mondani a lelki zsarolásnak?
