Tizennyolc éves korom óta apám lakbért szedett tőlem a saját szobámért, és most, évek múltán, azt várja, hogy eltartsam őt. A családi kötelékek és a kötelességek súlya alatt próbálom megtalálni önmagam, miközben a múlt sebei még mindig fájnak. Vajon meddig tartozunk a szüleinknek, és hol húzódik a határ a szeretet és az önfeláldozás között?
A férjem halála után három kisgyerekkel maradtam egyedül. Anyám nem hajlandó segíteni a gyerekfelügyeletben, miközben kétségbeesetten próbálok dolgozni és eltartani a családomat. A mindennapi küzdelmeimről, családi konfliktusokról és a magyar valóságról mesélek, remélve, hogy mások is megosztják a véleményüket.
Gyerekkoromtól azt tanultam, hogy a család mindennél fontosabb. Amikor azonban apám súlyos beteg lett, és segítségre szorultunk, a rokonok, akiknek évekig segítettünk, hátat fordítottak nekünk. Ez a történet arról szól, hogyan változtatta meg ez az árulás az életemet, és vajon képes vagyok-e újra bízni valakiben.
Egyetlen pillanat alatt omlott össze minden, amiben hittem: kiderült, hogy a férjem titokban támogatja a nővérét a mi szűkös költségvetésünkből, miközben én szó szerint éheztem. A családi lojalitás, a pénzügyi kiszolgáltatottság és a bizalom megingása mindennapjaim részévé váltak. Ez az én történetem arról, hogyan lettem láthatatlan áldozata egy családi árulásnak, és hogyan döntöttem végül úgy, hogy visszaveszem az életemet.
A történetemet egyetlen mondat indította el: „Milyen pihenésről beszélsz? Előbb fizesd vissza a lakáshitelt!” Ez a mondat anyámtól hangzott el, amikor végre, hosszú évek után, először mertem volna álmodni egy hétvégi kikapcsolódásról. Az életem, a családom, a testvérem és a hitelek árnyékában minden döntésünk harc volt – egymással és önmagunkkal is.
