Az életem kétfelé szakad: minden nap anyámért rohanok, miközben a saját családom is szétesik. Folytonos bűntudat, elvárások és szeretetlenség között őrlődöm, míg végül kiállok magamért. Vajon önzés vagy önvédelem, ha végre nemet mondok annak, aki sosem adott vissza semmit?
Két éve mentem férjhez egy elvált férfihoz, és most azon gondolkodom, hogy elválok tőle. A férjem felnőtt lánya, Dóra, most költözik hozzánk a kis garzonlakásunkba, és ez mindent felforgat. A történet a családi feszültségekről, a személyes határok elvesztéséről és arról szól, hogyan próbálok helytállni egy olyan helyzetben, amire senki sem készített fel.
Egy nap a konyhában állva hallottam, ahogy a lányom, Dóra, rákiabál a hét éves unokámra, Zsófikára. Onnantól kezdve minden megváltozott: Zsófi egyre jobban visszahúzódott, és én, mint nagymama, kétségbeesetten próbáltam megmenteni őt a családi közöny és szeretetlenség elől. Ez az én történetem arról, hogyan szembesültem azzal, hogy néha a legnagyobb harcot a saját gyerekeinkkel kell megvívni azért, hogy az unokáink boldogok lehessenek.
Egy viharos éjszakán, amikor anyám dühösen dörömbölt a nagymama régi házának ajtaján, rájöttem, hogy az örökség néha átok is lehet. A testvéremmel, Naomival próbáltunk új életet kezdeni, de anyánk minden lépésünket figyelte, és ha valami nem tetszett neki, azzal fenyegetett, hogy elveszi tőlünk a házat. A zárak kicserélése után tudtuk: elkerülhetetlen a szembesülés, és a családi béke talán örökre elveszett.
Egy életen át csak másokért éltem: először a férjemért, aztán a lányomért, végül az unokámért. Most, hogy végre magamra találtam, a lányom elfordult tőlem, és elvette tőlem az unokámat is. Vajon tényleg önző vagyok, vagy csak most először vagyok önmagam?
