A másik lány – Egy magyar mostohatestvér története
– Miért nem veszed fel végre? – csattant fel a telefonom túloldalán Éva, a főnököm, miközben én a Blaha Lujza téri aluljáróban próbáltam átverekedni magam a délutáni tömegen. – Már háromszor hívtalak! A főkönyvelő ajándékát neked kell kiválasztani, ne felejtsd el! – mondta, majd le is tette.
Sóhajtva tettem el a mobilt. Az egész napom egy rohanás volt: reggel dugó a Hungárián, aztán a munkahelyen a szokásos papírhalmok, most pedig ajándékvadászat a Westendben. Már csak egy kávéra vágytam, amikor hirtelen egy ismerős hang ütötte meg a fülem.
– Zsuzsi! Zsuzsi, várj már!
Megtorpantam. A nevem hallatán ösztönösen összerezzentem. A hang fiatalos volt, de benne volt valami régi, valami, amitől mindig is szorongtam. Lassan megfordultam, és megláttam őt: Virágot. A mostohatestvéremet.
Virág haja most is rikító vörös volt, mint régen, amikor anyám először hozta haza őt és az apját. Ugyanaz a kihívó smink, ugyanaz a túl rövid szoknya, ugyanaz a magabiztos, mégis kétségbeesett mosoly.
– Te jó ég, Virág… – csak ennyit tudtam kinyögni.
– Hát nem örülsz nekem? – kérdezte nevetve, de a hangjában ott bujkált az a régi sértettség.
– Mit keresel itt? – kérdeztem halkan, miközben próbáltam nem feltűnően nézni, ahogy az emberek megbámulják.
– Most költöztem vissza Pestre. Gondoltam, megkereslek. Tudod, hogy mindig is szerettem volna… beszélni veled. – Virág zavartan lesütötte a szemét.
Egy pillanatra minden emlék visszazúdult rám: az anyám halála utáni hónapok, amikor Virág és az apja beköltöztek hozzánk a panelba Újpesten. Az örökös veszekedések, ahogy Virág mindenemet elvette – ruhákat, barátokat, anyám figyelmét. És aztán az a nap, amikor anyám meghalt rákban, és én egyedül maradtam egy idegen családdal.
– Menjünk be valahova – mondtam végül. – Itt nem akarok beszélgetni.
A Westend egyik sarkában találtunk egy félreeső kávézót. Virág azonnal rendelt egy nagy lattét és egy szelet tortát. Én csak egy presszót kértem.
– Hogy vagy? – kérdeztem végül feszengve.
– Hát… – Virág vállat vont. – Apám megint elitta minden pénzünket vidéken. Már nem bírtam tovább. Feljöttem Pestre szerencsét próbálni. De hát tudod… nincs végzettségem, csak néhány hónap egy gyorsétteremben. Te legalább menedzser lettél…
Éreztem a szemrehányást a hangjában. Mindig is azt gondolta, hogy nekem minden könnyen ment. Pedig csak annyi volt az előnyöm, hogy anyám mellettem állt – legalábbis amíg élt.
– És hol laksz most? – kérdeztem óvatosan.
– Egy ismerősnél az Illés utcában. De nem maradhatok sokáig. Tudod… gondoltam, talán segíthetnél munkát találni… vagy lakást… vagy akármit…
A gyomrom összeszorult. Pontosan ettől féltem: hogy Virág újra be akar lépni az életembe, és mindent felforgat.
– Nézd… – kezdtem lassan –, nem olyan egyszerű ez. Nekem is épphogy kijön a fizetésből a lakáshitelem meg minden…
Virág arca elkomorult.
– Persze. Neked mindig minden nehéz volt… De bezzeg amikor anyám meghalt, te rögtön leléptél Pestre! Engem meg otthagytál az apámmal!
– Ez nem igaz! – sziszegtem dühösen. – Tizenhét éves voltam! Nem bírtam tovább azt az állandó ordibálást meg részegeskedést! Anyám halála után te is csak magaddal törődtél!
A kávézóban néhányan felénk pillantottak. Próbáltam lenyugodni.
– Sajnálom – mondtam végül halkan. – De tényleg nem tudok többet segíteni annál, mint hogy körbekérdezek munkáról.
Virág vállat vont.
– Mindegy. Úgyis ezt vártam tőled.
Csend lett köztünk. Eszembe jutottak azok az évek, amikor anyám még élt: ahogy együtt főztünk vasárnaponként gulyást, ahogy együtt nevettünk egy-egy régi magyar filmen. Aztán jött Virág és az apja: minden megváltozott. Anyám próbált igazságos lenni, de mindig Virágot védte: „Ő kevesebbet kapott az élettől” – mondogatta.
De én sosem tudtam megbocsátani neki azt a sok apró sérelmet: hogy ellopta a kedvenc pólómat; hogy rám fogta a törött vázát; hogy egyszer elhívta a fiúmat randira csak azért, hogy bosszantson.
Most mégis itt ült velem szemben: felnőtt nőként, aki ugyanúgy elveszettnek tűnt, mint én akkoriban.
– Figyelj… – kezdtem újra –, ha tényleg dolgozni akarsz, tudok ajánlani egy takarítói állást nálunk az irodaházban. Nem nagy pénz, de kezdésnek jó lehet.
Virág felnevetett keserűen.
– Persze… takarítónő… Pont ezt érdemlem, mi? Te menedzser vagy, én meg cseléd?
– Nem erről van szó! – fakadtam ki. – Egyszerűen nincs más lehetőség most! Nekem sem volt könnyű! Évekig dolgoztam éjszakánként pizzafutárként, hogy legyen pénzem albérletre!
Virág hirtelen felállt.
– Tudod mit? Inkább megyek! Nem kell sajnálatod!
Mielőtt bármit mondhattam volna, már ki is viharzott a kávézóból. Ott maradtam egyedül a gondolataimmal és az üres csészémmel.
Aznap este alig aludtam valamit. Folyton azon járt az eszem: vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak próbálom védeni magam attól a fájdalomtól, amit gyerekkoromban okoztak?
Másnap reggel üzenetet kaptam Virágtól: „Bocsánatot kérek tegnapért. Csak nagyon félek mindentől. Ha tényleg tudsz segíteni munkában… hálás lennék.”
Sokáig néztem az üzenetet. Végül visszaírtam: „Rendben. Segítek.”
Így kezdődött újra a kapcsolatunk: óvatosan, bizalmatlanul, de mégis valahogy reménykedve abban, hogy talán lehetünk egyszer testvérek igazából is.
De vajon képesek vagyunk-e valaha megbocsátani egymásnak mindazért, amit átéltünk? Vagy örökre csak két idegen maradunk egy család romjai között?