69 éves vagyok, a fiam minden hónapban pénzt küld, de sosem kapok semmit – titokban nyomoztam, a banki kamerák pedig mindent felfedtek

– Anya, biztos, hogy nem kaptál semmit? – kérdezte Zsuzsa, a lányom, miközben idegesen kavargatta a kávéját a konyhaasztalnál.

– Biztos, Zsuzsikám. Már hónapok óta csak a nyugdíjamból élek. Azt mondod, Gábor tényleg minden hónapban utal? – néztem rá reménykedve.

– Igen, anya. Múlt héten is beszéltem vele, azt mondta, már megint elutalta. – Zsuzsa hangjában ott bujkált a kétely.

A szívem összeszorult. Gábor, a fiam Németországban dolgozik már évek óta. Mindig azt mondta, hogy gondoskodik rólam, és minden hónapban pénzt küld. De én soha nem láttam egy forintot sem abból a pénzből. Először azt hittem, valami hiba van a banknál. Aztán azt, hogy talán Gábor csak mondja, de nem utal. De amikor Zsuzsa is megerősítette, hogy tényleg elutalja, valami gyanús lett.

Minden hónapban ugyanaz: elmegyek a postára vagy a bankba, hátha most végre megjött. Mindig ugyanazt mondják: nincs semmi az én nevemen. A nyugdíjamból épphogy kijövök. Néha még gyógyszerre sem futja rendesen. A szomszéd Marika néni is csodálkozik rajtam: „Hát Magdi, neked ilyen rendes fiad van, mégsem segít?”

Egyik este nem bírtam tovább. Elhatároztam, hogy utánajárok. Másnap reggel bementem a bankba, és kértem egy részletes kivonatot az utolsó egy év tranzakcióiról. Az ügyintéző kedves volt, de láttam rajta, hogy nem érti, miért vagyok ilyen ideges.

– Nézze csak meg jól – mondtam neki –, minden hónapban kellene jönnie egy utalásnak Gábor Farkas nevéről.

Végignéztük együtt. Ott voltak az utalások! Minden hónapban pontosan érkezett egy nagyobb összeg az én számlámra. De akkor hova tűnt a pénz?

Az ügyintéző nézett rám:
– Asszonyom, ezek az összegek mind ki lettek véve készpénzben, általában az utalás napján vagy másnap.

– De hát én nem vettem fel semmit! – kiáltottam fel.

Az ügyintéző elkomolyodott.
– Meg tudjuk nézni a biztonsági kamerák felvételeit azokon a napokon. Ha szeretné…

Bólintottam. A gyomrom görcsbe rándult. Vajon ki lehetett az?

Két nap múlva visszahívtak. Zsuzsával együtt mentem be. A banki irodában leültettek minket egy monitor elé. Elindították a felvételt.

A képernyőn egy ismerős alak jelent meg: Erika, az unokám! Az én drága Erikám… ott állt a pultnál, az én személyimet mutatta fel, és vette fel a pénzt. Az ügyintézők nem ismerhették fel a különbséget – hasonlítunk egymásra.

Zsuzsa elsápadt.
– Ez nem lehet igaz… Erika soha nem tenne ilyet!

Én csak ültem ott némán. Az egész világ összedőlt bennem. Erika mindig olyan kedves volt hozzám. Segített bevásárolni, elvitt orvoshoz… És közben minden hónapban meglopott?

Hazamentünk. Zsuzsa egész úton sírt.
– Anya, mit csináljunk? Feljelentést tegyünk? Vagy beszéljek vele?

Én csak ráztam a fejem.
– Nem tudom… Nem akarom tönkretenni az unokámat. De ezt sem hagyhatom annyiban.

Este Erika átjött hozzánk. Láttam rajta, hogy ideges.
– Mama… beszélni akarsz velem?

– Igen, Erika – mondtam halkan. – Tudom, hogy te vetted fel a pénzt.

Először tagadni próbált.
– Nem tudom miről beszélsz…

De amikor elmondtam neki mindent, sírva fakadt.
– Sajnálom, mama! Nagyon sajnálom! Annyira el voltam keseredve… A munkahelyemen kirúgtak tavaly ősszel, és nem mertem senkinek szólni. A lakbért sem tudtam fizetni… Azt hittem, majd visszaadom…

Zsuzsa dühösen nézett rá:
– És ezért meglopod a saját nagyanyádat? Hogy tehetted ezt?

Erika zokogott.
– Nem tudtam mást tenni… Féltem…

Én csak ültem ott némán. Egyszerre éreztem haragot és szánalmat. Hogy lehetett volna ezt másképp csinálni? Miért nem szólt nekünk? Miért kellett titokban lopnia?

Azóta sem tudom eldönteni, mi lenne a helyes lépés. Erika megígérte, hogy mindent visszafizet – de tudom jól, hogy erre évekig nem lesz képes. Zsuzsa azóta sem beszél vele rendesen. A családunk széthullott egy pillanat alatt.

Minden este azon gondolkodom: vajon én hibáztam valahol? Lehetett volna ezt megelőzni? Ti mit tennétek az én helyemben? Tudnék-e még valaha bízni benne újra?