Egy szegény egyetemista és a milliomos özvegy: Hét nap házasság, ami mindent megváltoztatott
– Maradj még egy kicsit, Gergő – szólt Ilona rekedtes hangján, miközben az ablaknál állt, és a budai hegyekre nézett. A szobában fojtogató csend ült, csak a falióra kattogása hallatszott. A kezem remegett, ahogy a bögrét szorongattam. Hét napja vagyok a férje. Hét napja annak, hogy a szegény egyetemista, aki vagyok, elvette Magyarország egyik leggazdagabb özvegyét.
Azt mondják, a pénz nem boldogít. De amikor anyám halála után egyedül maradtam a panelban, és minden este azon gondolkodtam, miből veszek kenyeret, nem hittem el ezt a közhelyet. Az ELTE jogi karán mindenki lenézett – kopott kabátom, szakadt táskám messziről árulkodott arról, hogy nem tartozom közéjük. Egyedül csak Zsófi barátkozott velem, de ő is inkább sajnált.
Ilonát egy jogi konferencián ismertem meg. Mindenki körülötte sündörgött, én viszont csak egy széket kerestem a büfében. Ő mellém ült le. – Maga mindig ilyen komor? – kérdezte nevetve. Akkor még nem tudtam, hogy ez a találkozás mindent megváltoztat.
Az első randinkon már éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Nem Ilonával – magammal. Zavarban voltam a luxustól, a villájától, attól, ahogy a személyzet meghajolt előttünk. De Ilona más volt. Mesélt az ifjúságáról, arról, hogyan építette fel a cégét a semmiből. – Tudod, Gergő – mondta egyszer –, engem sosem szerettek igazán. Mindig csak a pénzem kellett.
Aztán jött az esküvő. Csendes volt, csak néhány barát és ügyvéd. Az anyakönyvvezető is furcsán nézett ránk: egy 23 éves fiú és egy 71 éves nő. Azt hittem, mindenki kinevet majd. De Ilona keze meleg volt az enyémben.
Az első hétben minden nap ajándék volt. Reggelente együtt kávéztunk, este sétáltunk a kertben. Azt hittem, végre boldog vagyok. De aztán Ilona hetedik nap reggelén furcsa kéréssel állt elő.
– Gergő – kezdte halkan –, szeretném, ha elutaznál velem Balatonfüredre. Ott van egy régi házam. Szeretném, ha ott maradnánk egy ideig… csak ketten.
Meglepődtem. – Miért? Miért most?
Ilona arca elkomorult. – Mert tudnom kell, hogy tényleg szeretsz-e engem… vagy csak a pénzem miatt vagy itt.
A szívem összeszorult. Hirtelen minden bizonytalanná vált. Vajon tényleg szeretem őt? Vagy csak menekülök a szegénység elől? Anyám hangja visszhangzott bennem: „Ne hagyd, hogy bárki kihasználjon!”
A Balaton-parton minden más volt. Ilona nem engedte be a személyzetet. Együtt főztünk, takarítottunk. Este hosszú sétákat tettünk a parton. Egy este azonban váratlanul betoppant Ilona lánya, Ágnes.
– Mit keresel te itt? – támadt rám azonnal. – Anyám nem játékszer! Tudom jól, hogy csak a pénz kell neked!
Ilona közénk állt: – Elég! Gergő velem van, mert szeret!
Ágnes sírva fakadt: – Mindig ezt csinálod! Mindig idegeneknek adod azt, ami nekünk járna!
Aznap este Ilona csendben ült az ágy szélén. – Gergő… félek attól, hogy igazuk van. Félek attól, hogy egyszer majd elmész…
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem mellette és fogtam a kezét.
A következő napokban egyre feszültebb lett minden. Ágnes újra és újra felhívta Ilonát, fenyegetőzött: – Ha nem hagyod abba ezt az őrültséget, beperellek! Elveszem tőled mindened!
Ilona egyre többet sírt. Egy este azt mondta: – Gergő… ha most elmennél innen örökre, mit vinnél magaddal? Mit jelent neked ez az egész?
Nem tudtam válaszolni. Csak annyit mondtam: – Te vagy az első ember az életemben, aki tényleg lát engem…
De vajon elég ez? Elég lehet-e két embernek egymás szeretete akkor is, ha mindenki más ellenük van? Vagy végül mindig a pénz győz?
Ti mit gondoltok? Lehet-e valódi szerelem két ennyire különböző ember között? Vagy tényleg csak az érdek számít ebben a világban?