„A férjem elvette a húgomat, és mindent elvett tőlem – öt év után a nyomornegyedben találtam rájuk”
– Ne hazudj nekem, Zsófi! – kiáltottam rá a húgomra azon a forró júniusi délutánon, amikor minden darabokra hullott körülöttem. A konyhaasztalnál álltunk, a régi házban, amit még nagyapánk épített. Gábor, a férjem, ott ült mellettünk, és úgy nézett rám, mintha én lennék az őrült. – Nem hazudok, Anna – suttogta Zsófi, de a hangja remegett. – Csak azt akarom, hogy boldogok legyetek…
Akkor még nem értettem, mi történik. Csak azt éreztem, hogy valami végérvényesen megváltozott. Az egész falu suttogott: „Anna-t kirúgta a férje! A húga meg ott maradt vele!” De senki sem tudta az igazat. Senki sem tudta, hogy Zsófi hónapok óta szőtte a hálóját Gábor körül. Hogy minden veszekedésünknél ott volt a háttérben, és mindig ő vigasztalta meg Gábort. Hogy amikor én dolgoztam a boltban reggeltől estig, ők ketten együtt nevettek a konyhában.
A válás gyors volt és kegyetlen. Gábor ügyvédet fogadott Pestről, és mire észbe kaptam, minden közös vagyonunk – a ház, a földek, még a nagymama régi porcelánjai is – az ő nevén voltak. A bíróságon ott ült Zsófi is, és amikor rám nézett, nem láttam benne semmit abból a lányból, akivel gyerekkorunkban együtt játszottunk az udvaron.
Az első hónapokban azt hittem, belehalok. Anyám nem szólt hozzám. Az utcán mindenki kerülte a tekintetem. A boltban is csak suttogtak mögöttem: „Szegény Anna… de hát valamit biztos csinált…”
Öt év telt el. Budapestre költöztem, albérletben éltem egyedül. Dolgoztam egy pékségben hajnalonként, este pedig takarítottam egy irodaházban. Megtanultam túlélni. Megtanultam nem gondolni Gáborra és Zsófira.
Aztán egy nap minden megváltozott.
Egyik reggel épp munkába mentem volna, amikor egy ismerős hangot hallottam a Blaha aluljáróban. Először azt hittem, csak képzelődöm. De amikor odafordultam, megláttam őket: Gábor és Zsófi ott álltak egy koszos padon ülve, mellettük egy kisfiú – az arcán ott volt Gábor szeme és Zsófi mosolya.
Nem vettek észre azonnal. Megálltam pár méterre tőlük. Zsófi épp egy kiflit tört ketté és adta oda a gyereknek. Gábor borostás volt és fáradtnak tűnt. A ruhájuk szakadt volt.
– Anya, mikor megyünk haza? – kérdezte a kisfiú.
– Hamarosan, Petike – válaszolta Zsófi halkan.
Aztán Gábor felnézett – és meglátott engem.
Egy pillanatig csak néztük egymást. Az arca elsápadt.
– Anna… – mondta halkan.
Nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott, és éreztem, ahogy minden haragom, minden fájdalmam egyszerre tör fel bennem.
– Mit keresel itt? – kérdeztem végül.
Gábor lesütötte a szemét.
– Elvesztettünk mindent – mondta halkan. – A házat elvitte a bank… Zsófi elvesztette a munkáját… Én is… Most itt vagyunk…
Zsófi rám nézett. A szeme vörös volt a sírástól.
– Sajnálom… – suttogta.
Nem tudtam mit mondani. Annyi mindent akartam kérdezni: Miért? Megérte? Boldogok voltatok legalább egy kicsit?
De csak álltam ott némán.
A kisfiú rám nézett.
– Néni… van valami ennivalód? – kérdezte félénken.
A táskámba nyúltam, elővettem egy csokit és odaadtam neki. A keze remegett, amikor elvette.
– Köszönöm…
Gábor felállt.
– Anna… ha tudsz… segíts nekünk…
Nem tudtam eldönteni, mit érzek: kárörömöt? Szánalmat? Vagy csak ürességet?
Hazamentem aznap este az albérletbe és órákig csak ültem az ágyon. Vajon tényleg igazságos az élet? Vagy csak mi hisszük el magunknak, hogy egyszer minden jóra fordulhat?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg tudjátok bocsátani annak, aki mindent elvett tőletek?