Zabáló féltékenység: Vajon hűséges hozzám a feleségem, vagy elveszítem őt?

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdeztem, miközben Dóra letette a kulcsot az előszobában. A hangom remegett, de próbáltam nyugodtnak tűnni. Ő csak rám nézett, fáradtan, mintha már századszor hallaná ugyanezt a kérdést.

– Megmondtam, hogy túlóráznom kellett – felelte halkan, és elfordult.

Azt hiszem, ebben a pillanatban kezdődött minden igazán. Aznap este nem tudtam elaludni. Hallgattam, ahogy a fürdőben vizet enged, ahogy a hajszárító zúg. Aztán csend lett. A sötétben csak a gondolataim maradtak velem.

A nevem Gábor. Negyvenhárom éves vagyok, két gyerek apja – Bence tizenkettő, Lili nyolc. Egy panelban élünk Zuglóban, nem messze az Örs vezér terétől. Dórával tizenhat éve vagyunk együtt. Régen azt hittem, hogy a mi szerelmünk mindent kibír. Most viszont úgy érzem, mintha minden nap egyre távolabb sodródnánk egymástól.

Nem tudom pontosan, mikor kezdtem el gyanakodni. Talán amikor Dóra egyre többször maradt bent a munkahelyén – egy könyvelőirodában dolgozik a belvárosban. Vagy amikor új parfümöt vett magának, és hirtelen fontos lett neki, hogy minden reggel tökéletes legyen a sminkje. Vagy amikor egy este véletlenül megláttam egy üzenetet a telefonján: „Köszönöm a mai beszélgetést, jó volt veled nevetni.” Egy bizonyos Tamás írta.

Azóta minden napom egyetlen kérdés körül forog: vajon Dóra hűséges hozzám?

Próbáltam elhessegetni a gondolatot. Próbáltam bízni benne. De minél jobban igyekeztem, annál jobban fojtogatott a féltékenység. Minden apró változás gyanús lett: új ruha, új frizura, hirtelen elhallgatott telefonbeszélgetések. A gyerekek is észrevették, hogy valami nincs rendben.

Egyik este Bence odajött hozzám:

– Apa, miért veszekedtek anyával mindig?

Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a fejét.

A családi ebédek is feszültebbek lettek. Anyósom, Marika néni egyre gyakrabban szólt be:

– Látom, Dóra mostanában nagyon csinos. Ugye vigyázol rá, Gábor?

Mintha mindenki tudott volna valamit, amit én nem.

Egy péntek este úgy döntöttem, hogy beszélek Dórával. Amikor hazaért, már vártam rá a konyhában.

– Dóra, beszélnünk kell – mondtam határozottan.

Ő leült velem szemben az asztalhoz.

– Mi bajod van? – kérdezte türelmetlenül.

– Az utóbbi időben úgy érzem… mintha eltávolodtunk volna egymástól. És… – elakadtam. – És néha úgy érzem, hogy van valaki más az életedben.

Dóra arca elsápadt.

– Ezt most komolyan mondod? – suttogta.

– Igen. Félek… Félek attól, hogy elveszítelek.

Sokáig csak nézett rám. Aztán felállt.

– Elegem van ebből! Mindig csak gyanúsítgatsz! Nem bírsz bízni bennem! – kiabálta könnyekkel a szemében.

A gyerekek ijedten néztek be az ajtón.

– Menjünk át Bencéhez játszani – súgta Lili Bencének, és eltűntek a szobájukban.

Dóra aznap este külön aludt. Másnap reggel csend volt köztünk. A gyerekek is feszültek voltak. Éreztem, hogy valami végleg megváltozott.

A következő hetekben minden csak rosszabb lett. Egyre kevesebbet beszéltünk egymással. Ha szóltam hozzá, röviden válaszolt. Ha meg akartam ölelni, elhúzódott. A munkahelyemen is észrevették rajtam a feszültséget.

– Mi van veled mostanában, Gábor? – kérdezte egyszer Zoli kollégám a kávéautomatánál.

– Semmi… csak otthon nehéz most – feleltem.

Zoli csak bólintott.

Egyik este nem bírtam tovább. Amikor Dóra elaludt, megnéztem a telefonját. Nem találtam semmi konkrétat – de az érzés nem múlt el bennem. Másnap reggel bűntudatom volt. Tudtam, hogy amit csináltam, helytelen volt. De képtelen voltam uralkodni magamon.

Aztán egy szombaton váratlanul becsöngetett hozzánk Dóra nővére, Ági.

– Mi folyik itt nálatok? – kérdezte halkan, amikor kettesben maradtunk a konyhában.

– Nem tudom… félek… azt hiszem… féltékeny vagyok – vallottam be neki.

Ági sóhajtott.

– Gábor… Dóra tényleg sokat dolgozik mostanában. De nem azért csinosítja magát, mert másnak akar tetszeni… hanem mert végre úgy érzi: fontos önmagának is. Az utóbbi években csak anya volt és feleség – most próbál újra nő lenni is. Adj neki teret! Ha tovább gyanúsítgatod… tényleg elveszítheted!

Ezek a szavak napokig visszhangoztak bennem. Próbáltam változtatni: kedvesebb lenni Dórával, segíteni otthon többet, figyelmesebbnek lenni vele és a gyerekekkel is. De valahogy már nem ment úgy semmi, mint régen.

Egyik este Dóra leült mellém a kanapéra.

– Gábor… én sem vagyok boldog így – mondta halkan. – Szeretlek… de ha nem bízol bennem… ha minden nap azt kell éreznem, hogy figyelsz és ellenőrzöl… akkor nem tudok melletted maradni.

A könnyeim kicsordultak.

– Mit tegyek? Mondd meg…

– Bízz bennem! Adj időt! És ha kell… menjünk el párterápiára! Nem akarom tönkretenni ezt az egészet… de így nem mehet tovább!

Aznap este először öleltük meg egymást hosszú idő után igazán őszintén.

Most itt ülök és írom ezeket a sorokat. Még mindig félek néha – de próbálok bízni benne és magamban is. Próbálom újraépíteni azt a hidat köztünk, amit majdnem leromboltam a saját bizonytalanságommal.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet tanulni újra bízni valakiben? Vagy ha egyszer meginog a bizalom, már soha nem lesz olyan mint régen?