Anyós, édesanya és én – egy panelkonyha csatatere
– Nem hiszem el, hogy már megint sót tettél a levesbe, Ilona! – csattant fel anyósom, Klára, miközben a konyhapultnál állt, és a fakanalat úgy szorította, mintha fegyver lenne.
– Mert te megint cukrot tettél bele, Klárika! Ez nem kompót! – vágott vissza anyám, Ilona, miközben a hűtő ajtaját csapta be. A hűtő zörgése beleremegett a panelház falába.
Én, Katalin, ott ültem a konyhaasztalnál, egyik kezemmel a hasamat simogattam – hetedik hónapban jártam –, másikkal próbáltam a fejemet tartani, nehogy leboruljak a linóleumra. A két nő hangja úgy visszhangzott a szűk konyhában, mintha egy színházi előadáson lennék. Csak éppen én voltam a főszereplő, akinek nincs szövege.
– Lányom, mondd meg neki! – fordult hozzám anyám. – Ugye te is érzed, hogy sós?
– Kati, ne hagyd magad befolyásolni! – vágott közbe Klára. – Az én fiam mindig szerette a sósat. Amúgy is, az orvos mondta, hogy terhesen több só kell!
– Nem mondott ilyet… – motyogtam magam elé.
A férjem, Gábor, ilyenkor már rég elmenekült otthonról. Reggelente úgy oson ki az ajtón, mint egy tolvaj. Néha azt gondolom, csak azért vállalt túlórát az irodában, hogy ne kelljen hallgatnia ezt a két nőt.
Az egész akkor kezdődött, amikor megtudtuk, hogy babát várok. Klára azonnal kijelentette:
– Kati drágám, én most ideköltözöm egy időre. Segítek mindenben! Egy unoka csak egyszer születik!
Anyám persze nem hagyta magát:
– Ha Klárika jön, én is! Nem hagyom egyedül a lányomat! Majd én főzök rá!
Így lettünk öten egy kétszobás panelban: Gábor, én, anyám, anyósom és a még meg sem született kisfiunk.
Az első napokban még próbáltam viccesen felfogni. De amikor harmadszor cserélték le egymás után az ágyneműt – „mert Klárika szerint poros”, „mert Ilona szerint túl illatosítós” –, rájöttem: ez háború lesz.
A csaták minden reggel újraindultak. Ki főzi a kávét? Ki viszi le a szemetet? Ki dönt arról, hogy milyen pelenkát vegyünk? Egyikük sem bízott a másikban. Mindketten úgy viselkedtek velem, mintha porcelánbaba lennék.
Egyik reggel arra ébredtem, hogy anyám hangosan telefonál:
– Igen, Marika, képzeld el! Klára tegnap este is bejött hozzánk pizsamában! Hát ilyen nincs! És még azt mondja nekem, hogy nem tudok főzni!
Klára persze meghallotta:
– Ilona! Ha valami bajod van velem, mondd a szemembe!
– Mondom is! Miért kell mindenbe beleszólnod?
– Mert ez az én unokám is lesz!
Azt hittem, ott helyben elájulok.
A legrosszabb az volt, amikor Gábor hazajött munka után. Fáradtan ledobta magát a kanapéra, de még le sem ült rendesen, máris két oldalról támadták:
– Gábor, mondd meg anyádnak/anyósodnak… – kezdte mindkettő egyszerre.
Ő csak nézett rám kétségbeesetten. Néha azt gondoltam, ő is sírni fog.
Egy este végül kiborultam. A fürdőszobában ültem a kád szélén és zokogtam. Anyám bejött utánam.
– Kicsim… ne sírj már! Csak jót akarunk neked.
– Tudom… de miért kell mindenből versenyt csinálni?
Klára is bekopogott.
– Kati… ha akarod, elmegyek pár napra. Csak szólj!
– Nem akarom… csak… csak legyen végre csend!
Másnap reggel mindketten csendben ültek az asztalnál. A levegő olyan sűrű volt, hogy majdnem megfulladtam tőle.
Aztán egyszer csak megszólalt anyám:
– Klára… talán igazad van abban a pelenkában. Az eldobható tényleg praktikusabb.
Klára bólintott:
– És lehet, hogy Ilona jobban főz levest nálam. De a töltött káposztát én jobban csinálom!
Mindketten elnevették magukat. Én pedig először éreztem azt hónapok óta, hogy talán van remény.
A kisfiam megszületett egy esős októberi hajnalon. Mindketten ott voltak velem a kórházban. Anyám fogta a kezemet, Klára vizet hozott és törölgette a homlokomat. Amikor először felsírt a baba, mindketten sírtak velem együtt.
Hazatérés után újra kezdődtek az apró viták – de már másként. Néha összenéztek és elnevették magukat. Néha együtt főztek. Néha együtt sétáltak le a játszótérre.
Ma már tudom: két magyar anya sosem lesz teljesen barátnő. De megtanulták tisztelni egymást – és engem is hagynak végre dönteni.
Néha még mindig hallom őket vitatkozni azon, kié legyen az utolsó túrós palacsinta vagy melyikük unokája örökölte a „jó orrot”. De már nem félek tőlük.
Vajon minden családban így megy ez? Vagy csak nálunk ilyen nehéz megtalálni az egyensúlyt két szerető anya között? Várom a ti történeteiteket is!