Tíz évig etettem négy árva kislányt – 12 év múlva egy furgon állt meg a házam előtt… Vajon megbocsátható, ha valaki segít, de közben saját családja széthullik?

– Anya, miért nem tudsz végre csak velünk törődni? – kiáltotta rám Dóri, miközben a konyhaasztalra csapta a poharat. Az üveg csörömpölése még most is visszhangzik a fejemben. Kint szakadt az eső, a szél cibálta az ablakot, és én csak álltam ott bénultan, kezemben a vizes törlőronggyal. A vendéglőm már rég bezárt, de aznap este négy kislány kuporgott az ablak alatt. Négy árva, rongyos ruhában, reszketve a hidegtől és az éhségtől.

Akkoriban még azt hittem, mindenre képes vagyok. A férjem, Gábor, már hónapok óta alig szólt hozzám. A lányom, Dóri, és a fiam, Marci, egyre többet veszekedtek velem. De amikor megláttam azt a négy gyereket – Zsófit, Katát, Lilit és Annát –, nem tudtam elfordítani a fejem. Beengedtem őket a melegbe, adtam nekik levest, száraz ruhát. Aznap este azt hittem, csak egyszeri alkalom lesz.

De másnap is visszajöttek. És harmadnap is. Aztán már minden este ott voltak. A faluban mindenki tudta, hogy az anyjukat elvitte a rák, az apjukat sosem ismerték. A nagynéniük Pestre költözött, senki sem vállalta őket. Én lettem az egyetlen biztos pont az életükben.

Gábor eleinte csak morgott. – Nem a te dolgod! – mondta újra és újra. – Gondolj végre ránk is! De én nem tudtam nemet mondani. Láttam a lányok szemében azt a fájdalmat, amit gyerekkoromból ismertem: amikor apám meghalt, anyám hónapokig csak sírt. Tudtam, milyen érzés elveszíteni mindent.

Az évek teltek. A vendéglőből egyre kevesebb pénz jött be, mert sokszor ingyen adtam ételt a lányoknak. Dóri kamasz lett, Marci bezárkózott a szobájába. Egyre többször hallottam Gábortól: – Miért nem vagy itt velünk? Miért mindig másokon segítesz?

Egyszer Dóri sírva fakadt: – Anya, én is elveszítelek? Nekem is csak egy árva leszek?

Nem tudtam mit mondani. Csak öleltem őt, de közben arra gondoltam: vajon helyesen cselekszem? Megmentek négy gyereket – de közben elveszítem a saját családomat?

A faluban sokan megszóltak. – Minek neked ennyi gond? – kérdezte egyszer Ilonka néni a boltban. – Nem vagy te szent! De én csak mentem tovább. Zsófi egyszer azt mondta: – Nélküled már rég nem lennénk itt.

Tíz év telt el így. A lányok felnőttek, elköltöztek Pestre tanulni vagy dolgozni. A vendéglőm bezárt; Gábor elköltözött tőlünk. Dóri egyetemre ment Szegedre, Marci külföldre költözött. Egyedül maradtam.

Aztán tizenkét évvel később egy esős estén furgon állt meg a házam előtt. Az ablakból néztem ki: négy fiatal nő szállt ki belőle. Zsófi volt az első, aki átölelt.

– Anya… – suttogta.

A többiek is körém gyűltek. Mindannyian hoztak valamit: egy csokor virágot, egy doboz süteményt, egy régi fényképet rólunk.

– Mindent neked köszönhetünk – mondta Kata könnyes szemmel.

Ott álltam közöttük, és hirtelen minden fájdalom, minden magány eltűnt. De ahogy elmentek, újra rám tört az üresség.

Dóri másnap felhívott.

– Anya… most már velünk is törődsz egy kicsit?

Csak ültem a konyhában és néztem ki az ablakon.

Vajon lehet-e egyszerre mindenkinek megfelelni? Megbocsátható-e az önfeláldozás, ha közben széthullik a család? Ti mit tennétek a helyemben?