„Amikor nagy leszek, elveszlek feleségül” – Egy ígéret a diófa alatt, ami mindent megváltoztatott
– Soha nem fogod megérteni, Zoli! – csattant fel Anna hangja, miközben a diófa alatt álltunk, ahol minden elkezdődött. A hangja remegett, de a szeme dacosan csillogott. – Te csak egy cseléd voltál! Hogy képzeled, hogy most visszajössz, húsz év után, és mindent felforgatsz?
A szívem hevesen vert. A kezem ökölbe szorult, ahogy próbáltam visszatartani a könnyeimet. Gyerekkoromban, amikor még csak a gazda földjén dolgozó cselédasszony fia voltam, Anna volt az egyetlen fény az életemben. Emlékszem arra a napra, amikor először mondtam neki: „Amikor nagy leszek, elveszlek feleségül.” Akkor csak nevetett, ahogy a gazdag lányok szoktak nevetni a szegény fiúk álmain. De én komolyan gondoltam.
Azóta minden megváltozott. Apám meghalt egy aratási balesetben, anyámat elvitte a tüdőbaj. Engem elküldtek Pestre inasnak, aztán katonának vittek. Az évek alatt csak egy dolog tartotta bennem a lelket: Anna mosolya és az az ígéret a diófa alatt.
Most visszatértem a faluba. A régi kúria még mindig állt, bár már nem volt olyan fényűző, mint régen. Az udvaron gyerekek játszottak, Anna testvéreinek fiai és lányai. Anna férje meghalt két éve, azóta egyedül vezette a gazdaságot. Amikor meglátott, először nem ismert fel. Aztán hirtelen elkomorult az arca.
– Mit akarsz itt? – kérdezte hidegen.
– Csak beszélni szeretnék veled – mondtam halkan. – Emlékszel arra az ígéretre?
Anna elfordult. – Gyerekek voltunk. Azóta eltelt húsz év. Te már nem vagy az a fiú, én sem vagyok az a lány.
– De az ígéret még mindig él bennem – suttogtam.
A falu népe hamar megtudta, hogy visszatértem. Az öreg Marika néni, aki mindig mindent tudott mindenkiről, már másnap reggel odajött hozzám a bolt előtt.
– Zolikám, te tényleg Annáért jöttél vissza? Tudod te jól, hogy az ő családja soha nem fogadna be téged! Még ha most özvegy is…
Csak bólintottam. Nem tudtam mást mondani. Mindenki tudta, hogy Anna apja mennyire gyűlölte a cselédeket. Még halála után is ott lebegett a ház felett az ő akarata.
Aznap este Anna anyja hívott be magához. Az öregasszony már alig látott, de a hangja még mindig éles volt.
– Fiam, te jó fiú voltál mindig is. De ne áltasd magad! Egy gazda lánya nem lehet egy cseléd felesége. Ez itt így van rendjén.
– De én szeretem Annát – mondtam makacsul.
– Szeretni nem elég! – csattant fel. – Nézz körül! Mit tudsz te adni neki? Egy életet a földeken? Nincstelenséget?
Nem válaszoltam. Csak kimentem a házból, és leültem újra a diófa alá. Ott talált rám Anna is.
– Miért jöttél vissza? – kérdezte halkan.
– Mert nem tudlak elfelejteni – mondtam őszintén. – Mert azt akarom, hogy boldog légy… velem.
Anna sokáig hallgatott. Aztán leült mellém.
– Tudod, mennyit szenvedtem apám miatt? Mindig azt mondta: „Neked kötelességed van! Nem szerelmet keresel, hanem biztonságot!” Ezért mentem hozzá Pista bácsihoz is… Nem szerettem soha igazán.
A szívem összeszorult.
– És most? – kérdeztem félve.
– Most… most félek – vallotta be Anna könnyek között. – Félek attól, mit szólna a család… mit szólna a falu…
– És te mit akarsz? – néztem mélyen a szemébe.
Anna rám nézett. A tekintetében ott volt minden fájdalom és minden remény.
– Én csak boldog akarok lenni végre…
Aznap éjjel nem aludtam. A faluban mindenki rólam beszélt. Volt, aki drukkolt nekünk, volt, aki kinevetett. Anna testvérei fenyegetőztek: „Ha még egyszer meglátunk Annával beszélni, megnézheted magad!”
De én nem adtam fel. Minden nap ott vártam Annát a diófa alatt. Néha csak pár percet beszélhettünk titokban. Máskor egész délután együtt ültünk csendben.
Egyik este Anna odajött hozzám sírva.
– El kell mennem innen… Nem bírom tovább ezt a nyomást! Jössz velem?
A szívem hevesen vert. Tudtam, hogy ha most igent mondok, mindent elveszíthetek: a múltamat, a családom emlékét… de talán végre boldog lehetek.
– Igen – mondtam határozottan.
Másnap hajnalban elindultunk Pestre egy rozoga vonattal. A falu soha többé nem hallott rólunk.
Most, húsz évvel később ülök ugyanazon a diófa alatt – már csak emlékeimben –, és azon gondolkodom: Vajon jól döntöttünk? Megérte mindent feladni egy ígéretért?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg lehet-e boldogságot építeni egy gyermekkori ígéretből?