Egy év hallgatás, egy telefonhívás és apám titka: Miért jött vissza, amikor már mindenki lemondott róla?

— Zsófi, vedd fel, apád keres — mondta anyám, miközben a konyhában a fazékban fortyogó lecsót kavargatta. A hangja remegett, mintha attól tartana, hogy valami rossz hír érkezik. A telefonom kijelzőjén ott villogott: „Béla apa”. Egy év csend után. Se karácsonyi üdvözlet, se születésnapi hívás. Utoljára a lagzimon láttam, ahol alig tudta leplezni csalódottságát, hogy nem hívtuk meg a fél falut, és nem volt cigányzenekar.

— Szia, apa? — szóltam bele bizonytalanul.

— Zsófi, beszélnünk kell. Ma este átmegyek hozzátok — mondta Béla minden bevezetés nélkül. A hangja kemény volt, mint a beton.

Letettem a telefont, és anyára néztem. — Mit akarhat? — suttogtam.

Anyám csak vállat vont, de láttam rajta, hogy ő is ideges. Aznap este a lakásban feszültség vibrált. A régi panelban minden hang visszhangzott: a szomszéd gyerek sírása, a lift nyikorgása, a lecsó illata keveredett a frissen főzött kávéval. Anyám idegesen igazgatta a kanapén a párnákat, én meg úgy tettem, mintha olvasnék valamit az egyetemről.

Amikor megszólalt a csengő, a szívem a torkomban dobogott. Béla belépett, körbenézett a szűk nappaliban. A tekintete végigsiklott a kopott falakon és az öreg könyvespolcon.

— Hát, nem éppen luxus — morogta.

— Apa, mi történt? — próbáltam megtörni a jéghegyet.

Leült az asztalhoz, és hosszú másodpercekig csak bámult maga elé. — Segítségre van szükségem — mondta végül. — Kirúgtak. A cég tönkrement. Tele vagyok adóssággal.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Apám mindig büszke volt magára: jó állás, pénz, új autó, mindig lenézte az én szerény életemet és anyám takarékosságát. Most pedig ő kér segítséget?

— De… hogyan segíthetnénk? — kérdeztem óvatosan.

— Kellene egy hely aludni pár hétig. És… talán kölcsön is tudnátok adni egy kis pénzt? — nézett ránk szégyenkezve.

Anyám összeszorította az ajkát. — Béla, mi is épphogy kijövünk…

— Tudom! De nincs hova mennem. Az anyád kidobott otthonról — vágott közbe dühösen.

Csend lett. Csak az óra kattogása hallatszott és az utcáról beszűrődő villamos zaja. Eszembe jutottak az örökös viták a számlákról, az álmaink egy saját lakásról, az állandó spórolás… Most meg még ő is idejönne?

— Maradhatsz pár napot — mondtam végül, bár minden porcikám tiltakozott.

Béla beköltözött a nappaliba. Már az első naptól minden rosszul alakult. Folyton kritizálta az ételt („Ki eszik ma már főzeléket vacsorára?”), panaszkodott a tévé hiányára („Hogy lehet élni hírek nélkül?”), esténként sörözött és hangosan szidta a politikusokat.

Anyám egyre többször sírt esténként. — Mindig úgy beszél velem, mintha gyerek lennék… Egész életemben csak parancsolt nekem…

— Ki kell bírnunk még egy kicsit — próbáltam vigasztalni, de magam sem hittem benne.

Egy nap korábban értem haza az egyetemről és meghallottam őket:

— Zsófi, beszélj már anyáddal! Adja el azt a régi Suzukit és adja nekem a pénzt! Úgyis csak rozsdásodik! — mondta Béla emelt hangon.

— Apa, az az egyetlen autónk! Anyu abból jár dolgozni…

— Mindig ilyen makacs voltál! Csak magadra gondolsz! — kiabált.

Beléptem a szobába és keményen ránéztem.

— Elég volt! Nem fogsz itt parancsolni és manipulálni minket! — mondtam határozottan.

Béla elhallgatott. Egy pillanatig gyűlölettel nézett rám, aztán lesütötte a szemét.

Este leültünk anyuval a konyhaasztalhoz.

— Talán segítenünk kéne neki… Mégiscsak apád — mondta halkan.

— És nekünk ki segít? Ő soha nem volt mellettünk. Most mindent elvár tőlünk, miközben soha semmit nem adott…

A következő napokban egyre feszültebb lett minden. Béla bezárkózott magába, már anyuval sem beszélt. Egy reggel aztán összepakolt egy sporttáskát és szó nélkül elment.

Ott maradtunk ketten a csendes lakásban. Anyu sokáig sírt azon az éjszakán.

— Talán többet kellett volna tennünk… Lehet, hogy rossz lánya vagyok? — kérdezte könnyek között.

Átöleltem szorosan.

Ma két hónap telt el azóta. Nem tudjuk, hol van Béla. Néha azon gondolkodom: lehetett volna másképp? Vajon tényleg csak a vér számít? Meddig kell segíteni annak is, aki sosem volt mellettünk?

Vagy néha muszáj határt húzni még azokkal is, akiket szeretünk?

Ti mit tettetek volna a helyemben?