Az anyós levágta a hajam és kolostorba zárt – Amit tettem, örökre megbánta
– Nem fogod ezt megtenni velem, Ilona néni! – kiáltottam, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon. A fürdőszoba hideg csempéjén ültem, és éreztem, ahogy a hajam tincsei a vállamra hullanak. Anyósom, Ilona, szikár asszony volt, akinek a tekintetében sosem láttam melegséget. Aznap reggel, az esküvőm után, amikor még mindenki aludt, ő belopódzott hozzám egy ollóval.
– Ez a család nem tűri a szégyent! – sziszegte. – Nem fogsz úgy járni-kelni, mint valami városi liba! Itt rend van, és én mondom meg, mi az!
A hajam mindig is a büszkeségem volt. Hosszú, barna hullámokban omlott a hátamra, és mindenki azt mondta, olyan vagyok vele, mint egy mesebeli királylány. Most viszont minden egyes vágással úgy éreztem, mintha egy darabot tépne ki belőlem.
A férjem, Gábor – mert nálunk nem Carlosnak hívják a férfiakat –, csak később tudta meg, mi történt. Amikor meglátott, először nem is ismert rám. Az arca eltorzult a döbbenettől.
– Mi történt veled, Anna? – kérdezte halkan.
– Kérdezd meg az anyádat! – suttogtam.
Ilona néni nem tagadott semmit. Sőt, büszkén jelentette ki az egész család előtt:
– Ez az én házam! Itt az én szabályaim érvényesek. Ha nem tetszik, mehettek mindketten!
A családi ebédnél mindenki feszengve ült. Az apóson láttam, hogy szégyelli magát, de sosem mert ellentmondani a feleségének. Gábor próbált kiállni mellettem, de Ilona néni hangja mindig elnyomta az övét.
A következő napokban egyre rosszabb lett minden. Ilona néni mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan öltözöm, mikor takarítok. Egyik este aztán odajött hozzám:
– Anna, te nem vagy idevaló. Egy ilyen lányból sosem lesz rendes asszony. Tudod mit? Elintéztem neked egy helyet a kolostorban. Ott majd megtanulod az alázatot!
Nem hittem el, amit hallok. A szüleim messze laktak, nem tudtam hová menni. Gábor próbált tiltakozni, de Ilona néni mindent elintézett: másnap reggel már várt rám a kolostor kapuja.
A kolostor hideg volt és rideg. Az apácák szigorúak voltak, de legalább igazságosak. Minden nap imádkoztam: Istenem, miért történt ez velem? Mit vétettem? A hajam lassan visszanőtt, de a lelkem sebei nem gyógyultak.
Gábor néha meglátogatott. Mindig hozott nekem valami apróságot: egy csokor mezei virágot, egy kedves levelet. Láttam rajta a fájdalmat.
– Anna, kérlek, bocsáss meg! – mondta egyszer könnyes szemmel. – Nem tudok anyám ellen tenni semmit…
– Dehogynem! – feleltem dühösen. – Csak nem akarod igazán!
A kolostorban eltöltött hónapok alatt sokat gondolkodtam. Láttam más lányokat is: voltak köztük olyanok, akiket szintén családi szégyen miatt zártak be ide. Egyikük, Zsuzsa, azt mondta:
– Tudod, Anna, néha csak akkor tudunk változtatni az életünkön, ha elég bátrak vagyunk hozzá.
Ez a mondat visszhangzott bennem napokig. Egy este aztán eldöntöttem: nem maradok tovább áldozat.
Írtam egy levelet Gábornak:
„Ha szeretsz, gyere értem! Ha nem jössz el értem most vasárnap délután háromkor a kolostor kapujához, akkor soha többé ne keress!”
Vasárnap délután háromkor ott álltam a kapuban. A szívem hevesen vert. És akkor megláttam őt: ott állt az utcán egy csokor vadvirággal és könnyes szemmel.
– Anna… – suttogta.
– Most vagy soha! – mondtam neki.
Eljött értem. Kézen fogva mentünk vissza a faluba. Ilona néni tombolt otthon:
– Hogy merészelted ezt tenni?! Hogy merészelted ellenszegülni nekem?!
Gábor végre felemelte a hangját:
– Elég volt! Anna a feleségem! Ha választanom kell közted és közte… akkor őt választom!
Ilona néni arca eltorzult a dühtől és tehetetlenségtől. Aznap este összepakoltuk a holminkat és elköltöztünk egy kis albérletbe a város szélén.
Az első hónapok nehezek voltak: kevés pénzünk volt, sokat dolgoztunk mindketten. De végre szabadok voltunk. A hajam újra hosszú lett, és minden reggel hálát adtam azért, hogy kiálltam magamért.
Ilona néni sosem kért bocsánatot. Évek teltek el, mire újra beszéltünk vele. Amikor megszületett a kislányunk, Eszter, akkor jött el hozzánk először.
Megöregedett és megtört volt már akkorra.
– Anna… – mondta halkan –, megbántam mindent. De már késő…
Nem tudtam mit mondani neki. Csak annyit feleltem:
– Néha túl nagy árat fizetünk azért, hogy megtanuljuk: szeretet nélkül nincs család.
Most itt ülök Eszter mellett és azon gondolkodom: vajon én is képes lennék ilyen kegyetlenségre? Vagy megtöröm ezt az ördögi kört?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Várom a gondolataitokat…